-
Az egymásnak
egyébként gyakran ellentmondó evangéliumi írások abban mind egyetértenek, Jézus
élete utolsó hetét Betániában töltötte, valószínűleg a
testvérek, Mária Magdolna és
Márta otthonában. Az írások szerint önállóan, férfi családfő nélkül élő
nővérek korabeli zsidó erkölcsi törvények szerint még látogatóként sem
fogadhattak volna férfiembert, nem hogy szállóvendégként: a
törvényerejű szokásjog elleni vétek életveszélyes botrányt robbantott volna ki.
Bár nem csak ennek kapcsán, de felvetődnek a kérdések, milyen kapcsolatban volt
Jézus Mária Magdolnával?
Ideiglenes szállóvendég, vagy hazatérő családfő volt-e a házában?
-
Az Evangéliumok
abban is mind egyetértenek, Jézus tanításai és karizmatikus személyisége
mágnesként vonzotta a női híveket. „Tanítása mindenkit ámulatba ejtett, mert
szavának hatalma volt”, de a nőkre különösen nagy befolyást gyakorolt. Mind
galileai, mind pedig júdeai térítő körútjai során hűséges asszonytábor
követte.
Ezek közül egyesek a tanítványok és Jézus testvéreinek házastársai voltak, mások
ministránsként önként szolgáltak, betegek gyógyulást reméltek, de mindenféle
kiközösítettek és vezeklő bűnösök, még prostituáltak is akadtak köztük.
(A Rennes-le-Chateau templom festett üvegablaka Mária
Magdolnát várandósan ábrázolja. (RMaria rovata. Asztrologia Virtus)
Az állandó kísérők
táborából, mintegy rangsorolva, az evangélisták mindig elsőként említik Mária
Magdolnát: "Ezután (Jézus)
bejárta a városokat s a falvakat, tanított és hirdette az Isten országát. Vele
volt a tizenkettő és néhány asszony, akiket a gonosz lelkektől és a különféle
betegségektől megszabadított: Mária, melléknevén magdalai, akiből hét ördög ment
ki, Johanna, Heródes intézőjének, Kuzának a felsége, Zsuzsanna és még sokan
mások, akik vagyonukkal is gondoskodtak róla.”
(Lukács, 8:1-3)
Bár Mária Magdolna
12-szer
említett
az Evangéliumokban,
ennek ellenére nem derül ki
konkrétan belőlük
– de még szélesebb körű utánanézés után is inkább csak
következtetésekre
és hipotézisekre
szorítkozhatunk –, milyen szerepet is töltött be a
filozofikus alkatú, nyíltan és érzékien odaadó, a tragikus végzet idején
rendületlenül kitartó rejtélyes nőalak Jézus életében.
Mária Magdolna
személyisége és Jézushoz fűződő kapcsolata, akárcsak maguk az Evangéliumok, vagy
vallástudományi
megközelítésből vizsgálhatók, vagy társadalomtudományi szempontból.
Természetesen csak az utóbbi elemezheti elfogulatlanul önmagáért, a realitás
kritikus szemszögéből nézve – érzelmi kötöttségektől, kötelességtudattól, vagy
a várható negatív reakcióktól függetlenítve. Nemcsak az ember, de bizonyos
mértékben minden párkapcsolat is része és egyben terméke a korabeli
társadalomnak. Éppen ezért a társadalmi
és kulturális
háttér vizsgálata és befolyásoló
tényezőként való figyelembevétele hozzásegíthet a kapcsolat egyéni jellegének és
mélységének kifürkészéséhez. Akár évezredek távlatából is.
Az első milleneum
kezdetekor a zsidó társadalom élesen kettéoszlott nőkre és férfiakra. A nők
másodrendű polgároknak számítottak, minimális jogokkal és megfellebbezhetetlen
kötelességekkel. A nemük, illetve 'tisztátlanságuk' miatt ki voltak rekesztve a
fő templom belső udvarából. Szavuk nem volt hitelt érdemlő a törvény előtt,
tehát nem emelhettek vádat és nem tehettek tanúvallomást. Nem tanulmányozhatták
a szent iratokat, kénytelenek voltak a papok értelmezését elfogadni. Az életük
bizonytalan és kiszolgáltatott volt: a férjük egy írott cetli benyújtásával
bármikor elválhatott tőlük és kidobhatta őket a házból, magánál tartva a
gyerekeket, akiknek nevelésében és jövőjének eldöntésében amúgy se volt
beleszólásuk.
A Leviták a héber
próféták és papok határozatára két csoportra osztották a nőket: házasokra és
egyedülállókra. Az utóbbiba tartoztak az özvegyek, elváltak és a hajadonok.
Minden nőnek egy férfi alá kellett tartozni, aki jogi képviselője és sorsának
meghatározója volt, és akinek ellentmondás nélkül engedelmeskedni kellett, akár
férj,
sógor,
apa vagy ezek híján nagyapa, nagybácsi volt az illető. Az
asszony részéről a
házasságtörés a legfőbb bűnök egyike volt, amiért nyilvános megkövezés járt. A megerőszakolt nők sorsa ugyanez volt.
A
nemek isteni
eredetű alá- és fölérendeltsége
és a
(sovinizmustól nem mentes) szigorú erkölcsi törvények bevezetése a
patriarkális rend végleges megszilárdítását szolgálta. A patriarchátus és a
monoteizmus erőszakos térhódítása párhuzamosan zajlott, mintegy egymást
támogatva és erősítve. A végső cél volt: egy isten, egy családfő
– egységesen
férfi uralmú társadalom. Camille Paglia szerint „a Genezis a férfiak
függetlenségi
nyilatkozata az ősi anyakultusztól.”
Korábbi nézetekkel
ellentétben nem teológiai megfontolás,
nem is
egyfajta evolúciós folyamat (mi szerint
az egyistenhit fejlettebb a politeizmusnál) indította a törvényhozókat a
monoteizmus kötelező bevezetésére, illetve a 'bálványimádás', elsősorban az
Istennő tiszteletének szigorú betiltására. A végső döntést az a felismerés
váltotta ki, „az olyan vallások mellett, ahol a nők saját tulajdonjoggal
bírtak, ahol jogi identitással rendelkeztek és ahol joguk volt független
szexuális kapcsolatteremtésre (az Ég Királynője vallásának jellemzői, K.
H.), ott
sokkal nehezebb volt a héber férfiaknak rábírni asszonyaikat, fogadják el azt a
státuszt, ahol (alárendeltként) a férjük tulajdonai” - írja Merlin Stone Mikor
az Isten asszony volt című tanulmánykötetében.
„A héber nőket rá
kellett bírni, fogadják el, hogy bűn egy férfinél többel hálni. Meg kellett
nekik tanítani, hogy ez katasztrofális, isten előtt való szégyen, és az ég
haragját vonja maga után – míg párhuzamosan továbbra is elfogadható maradt a
férjeik szexuális viszonya két, három vagy akár ötven nővel is.” Az átállás,
amelyre Stone utal, több évszázados viaskodást jelentett a nemek között, de az
istenek között is, és sokkal inkább volt társadalmi és politikai jellegű, mint
teológiai. Bár akik teológiainak ítélték sem jártak messze az igazságtól, ha
elfogadjuk
Sheila Collinst
megállapítását,
miszerint
a
teológia végső soron politika.
A különböző
neveken ismert Ég Királynője – Ízisz, Innin,
Istár, Astarte,
Anahita,
Asera –
felszentelt térítői, papnői
és buzgó hívei minden áron próbálták megőrizni jogi, szexuális
és gazdasági függetlenségüket (mint
az anyai réven
öröklődő tulajdonjogukat), de mint tudjuk, az első évezred
első harmadára
mindent elveszítettek.
MESTER ÉS TANÍTVÁNY
Az Evangéliumokból
úgy tűnik,
hogy
Mária Magdolna nem vonatkoztatta magára a Leviták törvényeit. Az
írások szerint öntudatos és független nőként a nővérével, Mártával lakott együtt.
A
kezdeti
fenntartásokon és kételyeken túljutva a
saját sorsukról önállóan döntő testvérek az
igazság forrását, a beavatottak számára ígért örök életet
remélve váltak Jézus állandó követőivé, támogatóivá és
valószínűleg
ennél is többé.
A legtöbb
keresztény vallástörténeti könyv igyekszik a lehető legkisebb jelentőséget
tulajdonítani és a legkevesebb szót áldozni Mária Magdolnára. Roland H. Bainton
Kereszténység című egyébként átfogó és kiválóan szerkesztett
és megírt, 416
oldalas könyve például 6 sort szentelt neki. „(Jézusnak) számos női követője
is volt. Egyikük az utca lánya volt, aki könnyeivel áztatta a Mester lábát, és a
hajával törölte (szárazra). Általában egy galileai asszonyként azonosították,
aki jelen volt a keresztre feszítésnél is, és akinek a feltámadt Jézus megjelent.
A neve Mária Magdaléna volt.”
Lehetetlen nem
észrevenni Bainton kínos feszengését, míg ezeket a sorokat papírra
vetette. Amerikai kifejezéssel „golyót izzadt”, míg kinyögte a
Lukács-féle
evangélium célozgatása szerinti prostituált, „a város bűnös lánya” nevét. A múlt
század utolsó évtizedeit leszámítva a bibliamagyarázat kizárólag a férfiak
előjoga volt, és ezek a tudós férfiak soha sem tudtak mit kezdeni Mária
Magdolnával. Ki és mi volt valójában? Ájtatos leányzó, vagy kísértő hetéra?
Flúgos rajongó, vagy nagytudású apostol? Jézus
beteljesületlen
vágyainak
tárgya, vagy ágyát
vető, lepedőjét mosó törvényes asszonya?
Az
evangéliumi írásokból
nyilvánvaló, az említett nővérek közül Máriának
volt
jelentősebb szerepe,
de ami ennél fontosabb, az összes többi nőt megelőzve, beleértve Jézus anyját
is, mindig első helyen volt említve. Ez aligha tulajdonítható másnak, mint
Jézushoz való rendkívüli viszonyának. A korabeli zsidó társadalomban a nők
értékelését az életükben szereplő férfi, az apa vagy a férj társadalmi pozíciója
határozta meg. Az egyedül boldogulni próbáló nők teljesen jogfosztottan,
szinte társadalmon kívülinek számítottak.
Mind Máté, mind
Márk beszámol arról a betániai vacsoráról, ahol
egyszer csak
megjelent egy asszony, és nagystílűen pazarló módon alabástrom tégelyből
méregdrága nárdus olajt öntött Jézus fejére. Ismeretlen idegen lett volna a
zártkörű összejövetelen megjelenő asszony? Vagy csak utólag törölték az
epizódból a nevét?
Amennyiben csupán betoppanó idegen lett
volna, a tanítványok semmiképpen sem morogtak volna rá, semmiképpen sem
kritizálták volna, miért pazarol, miért nagyvonaluskodik,
miért nem inkább a szegényekre költi a felesleges 300 dénárját. Hogy is lett volna joguk hozzá?
Nyilvánvalóan azért illették szemrehányással, mert a közvetlen körükből való
volt, és zokon vették, hogy a közösségi érdekeket és Jézus tanításának
sarkkövét, a szegények támogatását érzéki impulzusának engedve sutba vágta.
A sorokból úgy
érződik, Jézus is ismerte szertelen kényeztetőjét, és mindjárt le is intette a
szemrehányókat: „Hagyjátok, mit akadékoskodtok, hiszen csak jót tett velem”. Úgy
érezte, és meg is mondta, csak szebbé és kellemesebbé tette az estéjét, amelyhez
hasonló nem sok maradt számára hátra. „Előre megkente testemet a temetés(em)re”
–
tette hozzá.(*1)
Tudhatott volna egy odatolakodó idegen nőszemély Jézus közelgő
áldozatvállalásáról? Elég furcsa feltételezés.
Ki lehetett
ugyanakkor, aki megérezte, talán tudta is a
Jézusra váró
tragédiát, aki megengedhette,
és jogot is formált az „intim szeretet gesztusára” a tanítványok előtt?
Ki volt az, aki egy korábbi epizódban „Könnyeit Jézus lábára hullatta, majd
hajával megtörölve elárasztotta csókjaival, és illatos olajokkal kenegette”? Nem
lehetett más, mint a Jézushoz legközelebb álló, érzelmeit és érzéki asszonyi
énjét minden szégyenkezés nélkül vállaló Mária Magdolna.
Kérdés azonban,
elképzelhető-e ilyen fokú intim érzelmi megnyilvánulás a korabeli
merev és tiltó társadalmi szabályok ellenére mester és tanítvány között?
Könnyek és csókok? Csak két lehetőség van: vagy asszonyi jogok, vagy egy kurtizán tolakodása. Mint
tudjuk, az evangélisták közül volt, aki az utóbbit propagálta. De miért egyezett
volna Jézus bele nyilvános, rossz
ízlésű
feltűnés keltésébe? Miért sodródott volna megbotránkoztatásba, mikor kifejezetten
nem szívlelte? „Jaj annak, aki botrányt okoz. Ha a kezed vagy a lábad botrányt
okoz, vágd le és dobd el” – mondatják vele az írások.
A kevéssé ismert
Fülöp gospel, amely a Jézus halála utáni időkben íródott, de az
egyházi elöljárók eretneknek nyilvánítva kirekesztették az Újszövetségből, és
szinte minden példányát megsemmisítették, azt állította: „Hárman voltak, akik
mindig az Úrral jártak: Mária, az anyja és a nővére és Magdolna (így írva), akit
a társának mondanak.” Majd azt írja, „A nővére, az anyja és a társa mind egy
Mária voltak” – mintha a Mária szó itt az esszének női
rendfokozata lenne. Végül mintegy újabb bizonyosságként hozzáteszi: „És a
Megváltó társa Mária Magdolna.” Susan Haskins(*2) azt írja, az eredeti
görög szó,
koinonos,
amelyet a gospel szerzője Mária Magdolnát illetően
használ, és többnyire társnak fordítanak, mindennapi értelmezésében
félreérthetetlenül szexuális kapcsolatra utal – ma valószínűleg élettársnak
fordítanák.
Máshol azt írja a
Fülöp gospel, „(Jézus) jobban szerette őt (Mária Magdolnát), mint az
összes többi apostolát, és gyakran csókolgatta a száján. A többi apostolok
kérdezgették is: ’Miért szereted jobban őt, mint minket?’ A Megváltó
azt válaszolta: ’Hogy miért nem szeretlek titeket úgy, mint Őt? Mikor egy vak
ember és egy látó együtt vannak a sötétben, semmiben sem különböznek egymástól.
Mikor megjelenik a fény, a látó látni fogja a fényt, de az, aki vak,
az továbbra is
sötétben marad.’ ”
Ez
a példa
aligha utalhat
másra, mint a kettőjük, Mester és Tanítvány szárnyaló intellektusának
találkozására. Nem utalhat másra, mint a transzcendens revelációk, a misztikus
fény közvetítéséről egy olyan személynek, aki igényli, és aki pszichikai
és neurofiziológiai alkata révén képes is befogadni, sőt továbbadni. Aki képes
tökéletesen azonosulni az ezoterikus szellemi
forrással, amelyet mintegy visszahatásként
inspirál.
A tanítványokban
féltékenységet kiváltó nyílt erotikum ebből a kölcsönös
spirituális
és intellektuális feltöltődésből adódóan felfokozott, szikrázó élmény-energia megnyilvánulása. „Az erotikus szeretet gyakran volt közvetítője
a misztikus élmény kifejezésre juttatásának” - írja Haskins. De mivel ennek
pillanatai a Fülöp gospelben a maguk természetes, spontán voltában
a tanítványokkal, Jézus választott családjával is megosztottak, jelen sorok
írójának egy fajta törvényesítettséget sugallnak. Nem kötelezően a
tradicionális, hanem esetleg egyfajta ezoterikus
törvényesítettséget.
AZ
EGYHÁZTÖRTÉNELEM MEGHAMISÍTÁSA
A Mária gospel
a Jézus halála utáni kétségbeesett időkről írva úgy mutatja be Mária Magdolnát,
mint aki
összetartó erő és vigasztalás volt a tanítványoknak, mintegy útmutató a lelki
káoszban. Később úgy tűnik, mintha Jézus utódjává avanzsált volna, amit
rendkívüli egyéniségén és
rátermettségén túlmenően nyilván Jézussal való rendkívüli kapcsolata tett
lehetővé. Ezt a rendkívüli kapcsolatot mi sem bizonyítja jobban, mint Péter
egyik megjegyzése: „Nővérem, tudjuk, hogy Jézus jobban szeretett téged, mint a
nők bármelyikét.”
Barbara Thiering,
a neves bibliatudós, teológus és a Holt-tengeri tekercsek
szakértője szerint nem kérdéses, hogy ők ketten, Mester és Tanítvány házasok
voltak. A kapcsolat törvényesítése nem csak érzelmi igény és erkölcsi döntés
lehetett a részükről. Thiering véleménye szerint Jézusnak meg kellett
nősülni, hogy folytassa a családi vonalat, és az ő esetében különösen szükség
volt rá, hogy megerősítse a saját legitimitását. „Jézus házassága abból a
célból köttetett, hogy teljesítse a dinasztikus rend előírt szabályzatát.”
Jézus házasságán
leginkább azok botránkoznak meg, akik szexuális aspektusa miatt még mindig
bűnös állapotnak tartják a házasságot, akik továbbra is az alacsony
rendű
állati ösztönök kiélésének vélik férfi és nő
érzelmi-fizikai-szellemi
egyesülését. Bár senki semmi erre utalót nem találhatott Jézus tanításában,
mint ahogy a mindenhova fényt sugárzó hellén kultúrában sem, a korai
keresztények mégis
fanatikus
megrögzöttséggel
analógiát
láttak a szexuális kapcsolat és a bűn
között.
John Shelby Spong,
gyakorló episzkopális püspök véleménye szerint sokan azzal indokolják a házasság iránti
ellenérzésüket, „Valahogy úgy érződik, (Jézus) tökéletes humanitása, ugyanakkor
teljes isteni volta is kompromittálva lesz ezáltal a javaslat által.” Erre
cáfolatként szolgáljon, hogy a keresztény egyház szentségnek tartja a pap által
megáldott házasságot
(évszázadokon keresztül
Jézus földi
helytartói, a
pápák is házasodtak), ugyanakkor
az is megfontolandó, hogy a világ minden mitológiájában és vallásában párban
voltak és közösültek az istenek, hol egymás között, hol földi asszonyokkal.(*3)
Igen, mindegyikben
–
valamikor még
a törzsi isten, Jahve is házas volt „az ő Aserájával”.(*1)
Mindenesetre
figyelmet érdemlő, hogy Lukács, aki éppen el akart evickélni ettől az örvénytől,
és ennek érdekében egyszerűen kurtizánnak nyilvánította Mária Magdolnát,
közölte
azt az epizódot, amely
szerint
a kettőjükhöz legközelebb álló személy, Márta szerint Jézusnak rendelkezési
joga, vagyis házastársi joga volt Mária felett. Mikor egy
hármas együttlét
alkalmával Márta sürgött-forgott, végezte a
háziasszonyi teendőket, „Mária az Úr lábához ült és hallgatta a szavait.” A kép
idilli, bizalmas meghittséget sugall. Márta azonban nincs meghatva tőle. „Uram –
méltatlankodott – nem törődsz vele, hogy a húgom elnézi, egyedül szolgáljalak
ki? Szólj neki, hogy segítsen.”
Jézus azonban
Márta „mindennapisága”, aggodalmaskodó kicsinyessége fölé emeli Mária Magdolna
emelkedett tudásvágyát. „Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok minden
nyugtalanít, pedig csak egy dologra van szükség. Mária a jobbik
(fontosabb) részt
választotta, nem is veszti el soha.” (Ezek után persze nem illett volna
együtt nekiülni
a Márta által főzött vacsorának, de nyilván pontosan ez történt.)
A történet szerint
Mária elvárta, hogy (kiemelkedő pozíciója révén?) Márta őt is kiszolgálja,
ugyanakkor Jézus úgy érezte, hogy Mária védelmében kioktathatja Mártát, aki mintha
nemcsak vendéglátó lett volna a szemében, hanem családtagként (?) annál több,
illetve éppen kevesebb. (Egy családtag, akinek ráadásául ismerjük minden
csip-csup gondját, inkább leinthető, amellett, hogy feltétlen több várható el
tőle mint egy vendéglátótól.)
Ben Witherington
hívja fel a figyelmet rá, a zsidó nők nem lehettek tanítványok, csak abban a
kivételes esetben, mikor a férjük, vagy eltartójuk rabbi volt, és hajlandó volt
személyesen tanítani őket. Mivel sehol nincs utalás Mária Magdolna rabbinikus
származására (valójában zsidó származására vagy vallására sem), kiemelkedő
tudását, képzettségét más forrásokból kellett merítenie. Abban a
korban egyedül a lunáris jellegű pogány
istennő-vallások nyújtottak
keretet, mintegy
intézményesített
lehetőséget a nőknek tanulásra, kultúrálódásra, anyagi önállósodásra,
esetleg
társadalmi felemelkedésre.
Spong
Asszonytól született című, 1992-ben nagy figyelmet keltett valláselemző
könyvében azt írja, „Számos jel található az evangéliumi írásokban, ami arra
utal, hogy Jézus valószínűleg házas volt, hogy Mária Magdolna, mint a gospel
történetek legjelentősebb női személyisége volt Jézus felesége, és hogy ennek
megörökítése a gospel írásának idején a keresztény egyház által
el lett fojtva,
bár teljesen nem tudták
megsemmisíteni.”
Több bibliakutató
is feltételezi, hogy a János evangélista által említett kánai menyegző Jézus és
Mária Magdolna egybekelését örökítette meg. Jézus anyja, Mária mindenesetre
felelősnek érezte magát a násznép ellátásáért, és a ház úrnőjeként rendelkezett
a szolgákkal, mikor elfogyott a bor. „Csináljátok amit (Jézus) mond nektek!”
- utasította őket.
Amennyiben családi
eseményről lett volna volt szó, egyesek szerint János evangélista esküvőjéről,
akkor vajon mi ok lehetett az ifjú pár neve vagy a rokonsági fok teljes
elhallgatására? Ha viszont a harmincas éveiben járó,
tehát nagyon is házasulandó korba jutott Jézus esküvője lett letagadva, és
későbbi szerkesztők által az egész történet meg lett csonkítva, annak a
menyasszony személye lehetett az egyetlen oka. Annak a menyasszonynak a
személye, aki a kiközösített gnosztikus írások szerint
ugyan
„a fény örököse” volt,
de
ebben a kiváltságos
pozícióban
persona non
grata lett az egyháztörténelem lapjain.
A
kezdeti
egyházformáló évszázadok során
a női alárendeltség bevezetésének/megvalósításának céljával, mintegy a
jogfosztás igazolására
Mária Magdolnát
megvetendő kurtizánként
a
bűnös szexualitás
és női szégyenérzet térden csúszó, porig alázkodó megtestesítőjévé
degradálták.
A fenti feltevésnek
az egyházi cenzorok igyekezete ellenére is maradt nyoma.
Jelképes üzenetek,
rejtett kapcsolatok és események lapulnak az evangéliumok közvetlen felszíne
alatt – a látók számára. János evangélista sorain keresztül
például
egy bensőséges és
egyedülálló kapcsolat sejthető, mikor a temetés utáni harmadik napon Jézust
megjeleníti Máriának. A rövid, drámai találkozás során a sírt zokogva felkereső
Mária könnyeivel küszködve csak akkor ismeri fel a hajnali
sötétségben közelében álló Jézust, mikor az a nevén szólítja, „Mária!”
Mire
odafordulva felkiált, ösztönösen
becézőleg szólítva
– ami talán csak az ő kiváltsága volt –, és
hozzáfutva ölelni akarja. Jézus azonban 'tisztátalansága' miatt
– tehát
iránta való aggodalmában
–
elhárítja, de rögtön fontos bizalmi feladatot ad neki: az apostolokhoz
küldi hírvivőnek. Akik jelképesen értelmezik a jelenetet, ezen
a fontos bizalmi feladaton keresztül tartják Mária Magdolnát az apostolok apostolának.
Az
apokrif
Mária gospel
még érzelmesebb közlése szerint a rituális megtisztulás folyamata miatt Jézus
még nem volt kész a családjával és híveivel való találkozásra, de képtelen volt
kivárni a megszabott időt Mária Magdolna mély gyászát látva: „Nem jelentem meg
neked, amíg a könnyeidet és az irántam érzett fájdalmadat meg nem láttam.”
Későbbi korok
egyházi vezetői kétségbe vonták ezeket a személyes momentumokat, mint ahogy
Mária szerepét és jelentőségét is Jézus életében. Az első évszázad végétől
szisztematikus hadjárat indult a Jézus hagyatékát eredeti tisztaságában híven
őrző és közvetítő asszonyi tanítvány emléke ellen. A beteges
nőgyűlölő
prozelita, a tarzuszi Saul-Pál mesterkedését érezni a 180 fokos fordulatban
– ez azonban már egy másik cikk témája lehetne.
Mindenesetre
érdemes ennek kapcsán idézni Andrew Harvey Az ember fia – Misztikus
ösvény Krisztushoz című könyvéből:
“Jézus
forradalmi jellegűnek ítélhető tisztelete a nők iránt hagyománnyá vált a korai
egyházi gyülekezetekben. A kezdeti gnosztikus egyházakban a nők taníthattak,
gyógyíthattak, proféciálhattak, keresztelhettek és fontos pozíciókat tölthettek
be.
A jelenlegi
keresztény egyházpolitikának, amely kitiltja a nőket az eklézsiából, és amely
általánosságban degradálja a nők státuszát és lehetőségeit, semmi köze magához
Jézushoz, és eredeti üzenetének a legkárosabb és legszomorúbb megcsúfolása. . . .
Tragikus módon ebben is, mint számos más kérdésben Pál elképzelése és nem
Krisztus példaadása irányította az egyházi élet két milleniumát.”
Spong Lukácsnak
(7:36-40) évtizedekkel az események után írt evangéliumi epizódjára hivatkozva
vetette fel, mintha ez lett volna az első halvány jelzés, a kezdeti lépés,
amely Mária hírnevének bemocskolásával elindította a tendenciát, ami
végül kitaszította Jézus életéből, mialatt megfontolt lassúsággal a szűz
anyát
próbálta a keresztény történelem fő helyére emelni.
Semmi kétség, Lukács Mária Magdolna degradálásával közrejátszott a Jézus által
eredetileg kijelölt szerepek felcserélésében – valójában a korai egyház
eredeti
szellemének
meghamisításában.
Míg Jézus nem sok
elismeréssel adózott az anyjának – sőt Márk (3:31-35), de enyhébb formában
Lukács (8:19-21) egyik beszámolója szerint is többször megtagadta – Lukács
később (11:27-28) a „Jézus anyjának dicsérete” című rövid fejezetben próbálkozik
a fiúi kötelezettségre apellálni: „Boldog a méh, amely kihordott és az emlő,
amely szoptatott!”. A dicsőítéssel felérő elismerés az új irányzat, a
Mária-kultusz kialakulásának első megnyilvánulása.
Mária
felmagasztalása során a passzivitás, engedelmesség,
szerény
háttérbe olvadás és
szűzi tisztaság jelképévé válik, míg Mária Magdolna lejáratva a
tudálékos, agresszív, bűnös bujaságé. A
kontraszt kiélezésére Lukács az, aki a farizeus házában lejátszódó
esemény során „rosszhírű nőnek” mondja Mária Magdolnát (7:36-40), visszaélve a
félreérthetőség lehetőségével, és aláadva a korabeli férfi sovinizmus féltékeny
gyűlölködésének: rosszhírű és bűnbánó városi nőnek
mondja, ahol a vád (zseniális trükkel) mintegy magába foglalja a vétkesség
– önvád
formájában történő
– beismerését.
Ennek ellenére ott motoz az
örök kétely,
vajon
az fakasztotta
könnyekre Mária Magdolnát, amivel az
Evangéliumok írói és a korai egyházatyák vádolták? És vajpn
az volt, akinek
évszázadokon keresztül
hitték,
és mondták?
*1
A
zsidó szokásjog szerint a feleség vagy az anya joga és kiváltsága volt a halál
bekövetkeztével bebalzsamozni a
férj ill.
fiúgyermek holttestét
– nyilván
„megelőlegezni” is csak az anyának vagy házastársnak
illett volna. *2
Susan
Haskins: Mary Magdalen – Myth and Metaphor. 1993. *3
Az ókori
istenek halálát, majd feltámadását a szent házasság rítusának keretében
az istennővel való egyesülés követte.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése