Elhagyott elmegyógyintézetek
Greystone Park Pszichiátriai Kórház
1876-ban nyitotta meg kapuit, a hírhedt “New Jersey állami bolondokháza” a Greystone Park Pszichiátriai Kórház. Az elmegyógyintézetet azért építettét, hogy a másik és egyetlen New Jersey-i mentális egészségügyi kórházat a Treton-t tehermentesítsék.
A második világháború után, a helyzet romlott. A háborúból visszatérő katonák töltötték meg a kórházat, ahol előszeretettel alkalmazták az Inzulin sokk terápiát és az elektrosokkot. 1953-ban a kórházban 7674 beteget ápoltak.
1961-ben Bob Dylan jött látogatóba, hogy meglátogassa példaképét Woody Guthrie-t, aki Greystoneban élt és Huntington-kór késői szakaszában szenvedett. Ez a degeneratív betegség lassan megtámadja az idegrendszert és az agyat, és szinte semmit sem tudak a betegségről abban az időben. Sajnos, ahogy Guthrie lelki és fizikai állapota romlani kezdett, azt feltételezték, hogy vagy alkoholista vagy Skizofréniában szenved, Így nem is kaphatott rendes kezelést
Ma már csak 30 épületet használnak a többit az enyészet és a természet bitorolja.
A kongó tébolyda
A Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda 1868. december 6-án nyitotta meg kapuit – kezdetben 300 beteggel – Schnirch Emil (1868-1884) igazgatása alatt. Schnirch humánus érzése, joviális magatartása, kitűnő szervezőkészsége közismert volt. A betegek kezelésében főként nyugtatókat használtak, a különösen nyugtalan betegeket kényszerzubbonnyal fékezték meg, esetleg cellába helyezték oket. Durva kényszerítő eszközöket nem alkalmaztak a terápia során.
Az épület a karbantartók elmondása szerint csupán 17 négyzetméterrel kisebb, mint a Parlament. Sajnos a főépület tetőszerkezete annyira instabillá vált, hogy oda nem mehetünk be, így aztán elindulunk a melléképületek felé. Megcélozzuk a kazánházat, ez felelt a harmincöt ingatlan felfűtéséért. Közel 1500 embert kellett „melegen tartani”, ebben benne voltak a kórház dolgozói is, akik sokszor az intézmény területén, a számukra kijelölt szálláson laktak.
Az intézmény fontos szerepet játszott a történelem során. Már az építés is azért kezdődött meg, mert a külföldi elmegyógyintézetek bezárták kapuikat a magyar betegek előtt, 1914-re pedig konkrétan megtelt a tébolyda – erről az 1914 február 10-i Esti Ujság is megemlékezett:
„Őrültek az utcán
A lipótmezei szomoru ház igazgatója értesítette a főkapitányt, hogy kénytelen kitenni a kapura a megtelt táblát: a rendőrség ne is kisérletezzék azzal, hogy ott még csak egy őrült embert is elhelyezzen. Ha a lipótmezei örültekháza igazgatósága azt jelenti a rendőrségnek, hogy most már egyelőre semmi szín alatt se vehet föl több beteget: ezzel azt mondja, hogy most már nem csak a pince, a padlás, meg a kémény, de az egérlyukak is tele vannak ilyen szerencsétlenekkel. Tudjuk: nem csak a lipótmezei intézményben fest így a dolog.
Magyarországon mindig ezerszámra kódorogtak az utcán, még pedig nem csak a falvak, hanem a városok utcáin is az elborult elméjü boldogtalanok.
Szelíd és nem szelíd őrültek, egyszerűen azért, mert nem volt és ma sincs hely, ahová bevigyék őket, ahol ártalmatlanná tegyék a beszámíthatatlanság páncéljával vértezett gyászos és riasztó seregét a bolygó veszedelemnek. Szabadon csatangolnak, hogy az előre sejthetetlen pillanatban, mikor az őrület sötét dühe felrobban bennük, okozói vagy áldozatai legyenek a legszörnyűbb katasztrófáknak.”
Az intézet egyébként a huszadik század elején inkább volt börtön, mintsem egy terápiás hely, hiszen ekkor még az volt a cél, hogy a betegeket minél gyorsabban és határozottabban elkülönítsék a társadalomtól. A második világháború alatt mindenkit kiköltöztettek az intézetből, a visszaköltözéskor pedig számtalan tbc-s beteg és mintegy 150 elme-és idegbeteg szovjet katona is a falak között maradt.
Az intézetet 2007-ben zárták be, mert túl sok volt az adóssága. Azok a betegek, akiket nem vettek át más kórházak, magukra maradtak. A karbantartó szerint a mai napig vannak olyanok, akik az OPNI körüli erdőkben bolyonganak. Mára a legnagyobb feladatuk az épület állagmegóvása lett, illetve reménytelen harcot folytatnak a besurranó tolvajokkal.
Willard Elmegyógyintézet - Willard, New York
Ha tanultunk valamit az olyan tévésorozatokból, mint az Odaát, vagy az X-akták, akkor pontosan tudjuk, hogy egy elhagyatott elmegyógyintézet mindig rossz ómen. Ezek az épületek általában rettenetes állapotban vannak, és el sem tudjuk képzelni, milyen kísérleteket folytattak falaik között a betegeken. A Willard Elmegyógyintézet pontosan ilyen hely.
Lakói közül sokan meghaltak, így már szállóigévé vált, hogy a Willard csak egy fadobozban hagyható el. A betegeket súlyosan elmebetegnek nyilvánították (bár szomorú módon a kezelhetetlen betegségük olyasmi lehetett, mint a poszt traumatikus stressz szindróma, és a szülés utáni depresszió), így esélyük sem volt arra, hogy valaha visszakerüljenek a társadalomba. Sokakat közülük elhagyott a családja, így holttestüket mindenféle ceremónia nélkül temették jelöletlen sírokba az ingatlan területén.
A helyi legendák szerint a lakók közül senki nem hagyta el a Willardot még halálában sem, és őrült, nyugtalan szellemeik még mindig kísértenek a folyosókon, beleértve a túlzsúfolt bonctermeket is.
Saint-Julien Mental Hospital
Megjegyzések
Megjegyzés küldése