2015. augusztus 31., hétfő

Mítikus lények a magyar néprajzban: Sárkányok

Sok olyan nép van a világon, amelynek mítoszaiban, mondáiban, meséiben egyaránt előfordul a sárkány. A sárkány nem kizárólag mitikus állat, valamiféle – több állat testrészeiből összegyúrt – többfejű
Sok olyan nép van a világon, amelynek mítoszaiban, mondáiban, meséiben egyaránt előfordul a sárkány. A sárkány nem kizárólag mitikus állat, valamiféle – több állat testrészeiből összegyúrt – többfejű, lángot lehelő félelmetes szörny. A sárkány – alakját, tulajdonságát tekintve – változatos formában jelentkezik, akár a hiedelemmondákat, akár a népmeséket, az utóbbin belül az egyes mesetípusokat vizsgáljuk. Mivel megjelenési formájában a sárkány „emberi” is lehet, emberi életmódot folytathat, helyesebb, ha a sárkányt is az általánosabb mitikus lény fogalmával jelöljük.
A sárkány képzete egy hosszas fejlődés eredményeképpen jött létre. Vitathatatlan, hogy az európai népek hitvilágában a sárkányt többféle – korábbi elképzelésekben élt – démon tulajdonságaival ruházzák fel. Itt elsősorban a forrásokat, vizeket, hegyeket őrző szellemekre, az elemi csapásokat előidéző démonokra kell gondolnunk. Mindezek mellett a történeti fejlődés során a sárkányelképzelések eléggé variálódtak.
A sárkány alakja a legkülönbözőbb népek felfogásában is a kígyóhoz állt a legközelebb. A legősibb sárkányalak mindenütt kígyó, de nem ez az egyetlen állat, amelynek alakjából, tulajdonságaiból a sárkányt megformálták. Az egyiptomi, indiai, kínai vallásokban kezdetben az isteneket különféle állatokkal jelképezték, aszerint, hogy az isten milyen testi vagy lelki tulajdonságát akarták hangsúlyozni. Ezek az állatok is hozzájárulhattak később a különböző állatok testrészeivel rendelkező sárkányhoz. Wang Fu kínai filozófus szerint a sárkány már kilenc állathoz hasonlít. Elképzelése szerint e sárkányok a vizek fölött uralkodtak, a folyókat és a tengereket őrizték, a felhők tetején utaztak (Tasnádi Kubacska 1939: 13). A görög mitológiában feltűnik a kincsőrző sárkány – gondoljunk itt az Argonautákban leírt, Jason által megölt, aranygyapjat őrző sárkányra (Trencsényi-Waldapfel 1960: 171).
Tudjuk, hogy a sárkányokról mint hatalmas testű lények létezéséről szóló elképzelésekhez, e képzetek megerősödéséhez jelentősen hozzájárultak a barlangokban talált nagyméretű állatcsontok, elsősorban a kihalt barlangi medvék csontjai. A múlt században évenként több tonna súlyú „sárkánycsontot” szállítottak el Kína kikötőiből. A sárkánycsontnak és sárkányfogaknak gyógyító erőt tulajdonítottak.
A középkori Európa sárkányelképzeléseiben kétfajta sárkány élt: a többfejű sárkány, amely vizet őrzött, tüzet okádott, s az embereket és állatokat egyaránt megtizedelte, valamint a repülő sárkány, amely vihart keltett, s a fellegekben lakott. Mindkét sárkánytípusnak több változata alakult ki. A repülő sárkány, mely elsősorban a hiedelemmondákban él, nyilvánvalóan ősibb típus a – főleg csak népmeséinkből ismert – többfejű sárkánnyal szemben. A különféle sárkányokról szóló képzetek közös vonása az, hogy a sárkányt mindenütt rosszindulatú démonnak tartják. Ez az alapvető, meghatározó tulajdonság a középkori sárkányelképzelésekben és a jelenkori folklórműfajokban is azonos. A magyar néphagyományban négy sárkánytípus körvonalazható.
A zomok országszerte ismert tájszó ’kígyó’ értelemben. Ismert a szónak zomak, zmok változata is. E kígyótípus rövid, vastag, kurta elképzeléséhez valószínűleg a zomok–zömök szóegyezés nagyban hozzájárult, holott e két szó nem egy tőről fakad. A zomok szláv eredete nyilvánvaló: az orosz zmeja és a lengyel zmija ’kígyó’-t, a szlovák zmija ’viperá’-t jelent; a Nyíregyháza környéki tirpák (szlovák) hiedelemben a zmok lidércre vonatkozik. A magyar néphitben a zomok nem közönséges kígyó, hanem mitikus lény, mellyel a pásztoroknak meg kell küzdeniük. A zomokot zomokkígyónak, zomoksárkánynak és sárkánykígyónak is nevezik. A különféle elnevezések ellenére a sárkánytípus jellemzői azonosak: a zomok réten, mocsaras helyen él; disznóval, birkával táplálkozik. A pásztor őrzésére bízott kondából napról napra hiányzik egy-egy disznó. A pásztor – a tolvajt keresve – meglesi a zomokot. Embereket hív segítségül, a zomokot agyonverik vagy elégetik. Meg kell jegyezni, hogy a néphitben a zomok legyőzése mellékes epizód, a zomokölőt nem heroizálják. A mocsári sárkányról szóló mondáinkban viszont már igen lényeges motívum a sárkányharc. A mocsári sárkány tulajdonképpen a zomok változata, ugyancsak réten, mocsaras helyen él, de nem bújik el, nem marad háttérben, hanem az emberekre vadászik, és állandó rettegésben tartja a lakosságot. Sárkány összetételű helyneveink is (Bakonysárkány, Bősárkány, Sárkány, Sárkánycsapáspuszta, Sárkánysziget, Sárkánytópuszta, Sárkánytanya, Szilsárkány stb.) a mocsárban élő sárkányra, lényegében a zomokra vonatkoznak, melyekhez többnyire sárkányharccal kapcsolatos mondák fűződnek. Ipolyi Szirmayra hivatkozva arról ír, hogy IV. Béla a tatárjárás után alapította meg a nemzeti sárkányrendet. A rendbe azok a vitézek kerültek, akik az elszaporodott sárkányok irtásában jeleskedtek. Így kerültek a családi címerekbe és templomi festményekbe (Tombor 1967: 28) a szárnyas kígyók és a sárkányok. A sárkányölő hőseink tetteiről szóló mondák szorosan kapcsolódnak a „sárkányölő” Szent György-legendákhoz.
A sárkánykígyó a magyar néphit szerint egyfejű, óriási szárnyas gyík. A sárkánykígyó kígyóból (zomokból) keletkezik. Mihelyt a kígyó sárkánnyá válik, megjelenik egy rongyos ruházatú parasztember, aki bűvös kantárjával kikényszeríti a vízből, és magával viszi a fellegekbe. A sárkánykígyó tulajdonképpen a hiedelemmondák garabonciásának a „hátaslova”. Több hiedelemmonda szól arról, hogy a garabonciás a sárkánykígyót Szerecsenországba viszi, összeaprítja és a húsát eladja, ott ugyanis az emberek csak úgy tudják eltűrni a nagy meleget, hogy egy darabka sárkányhúst tesznek a nyelvük alá. A garabonciás akaratának megfelelően a sárkánykígyó vihart, esőt támaszt. A sárkánykígyó mindenkor igyekszik megszökni gazdájától. Ha sikerül, akkor erdőben egy gödörben elrejtőzik, és ott étkezés helyett kígyókövet nyal. Egyik mondatípusunk, mely rokonságban áll a kígyó köve mesetípussal, arról szól, hogy az ember az erdőben mély gödörbe esik, melyben sárkánykígyó tanyázik. Az ember – a sárkányt utánozva – kígyókövet nyaldos, hogy éhségét és szomjúságát eloltsa. A sárkány, több év után, megszánja az embert. Miután hallgatást fogadtat vele, hazabocsátja. Az ember megszegi fogadalmát, akaratlanul (a sárkánytól tanult fütyüléssel) elárulja magát – az egyik variáció szerint egy idegen embernek. Az idegen nem más, mint a garabonciás, aki szökött lovát, vagyis a sárkánykígyót keresi. A garabonciás a sárkánykígyót a bűvös kantárral kikényszeríti a gödörből. A garabonciás a sárkánykígyó hátán a fellegekbe lovagol. A sárkánykígyóképzetek valószínűleg egy ősi, elemi csapásokat okozó démon emlékét őrzik a magyar népi műveltségben (Ortutay 1940: 397).
Többfejű sárkány. Mondáinkban, hiedelmeinkben szinte kizárólag csak egyfejű sárkányok szerepelnek. Ezzel ellentétben népmeséinkre a többfejű sárkányalak a jellemzőbb. A vízőrző sárkány többfejű, lángot lövellő, óriási gyíkhoz hasonló, leányfaló szörny. A 300-as mesetípus kialakulásához nagymértékben hozzájárult a Perseus-mítosz, illetve a Szent György-legenda.
A három elrabolt királykisasszony (AaTh 301, 301A) mesetípus változataiban találkozunk az alvilági sárkány alakjával. A hős leereszkedik az alvilágba, hogy a királykisasszonyokat kiszabadítsa. Az alvilágban sorra legyőzi a sárkányokat. A birkózás, a párviadal lényeges vonás, mivel a sárkány a hőssel ember módjára viaskodik; egyik a másikat térdig, derékig, nyakig vágja a földbe. A sárkánynak buzogánya, kardja is van. Tehát népmeséink az alvilági sárkányt eleve karral, kézzel, ugyanakkor több fejjel rendelkező lénynek tekintik. A magyar meseanyagban az alvilági sárkány – több feje ellenére – emberhez hasonló életet él. „Várkastélyban lakik, elrabolt földi nővel él… Emberi mivoltát szörnnyé csak az változtatja, hogy óriás termetű, rettentő erejű démon” (Solymossy 1931: 125). Lényeges, hogy az alvilági sárkány nem emberevő, mint a vízőrző sárkány.
A magyar népmesék nagy részében az alvilági kastély madárlábon forog. Ezt a motívumot, mely az orosz népmesékbe is beépült, Solymossy Sándor az urál-altaji törökök samanisztikus mítoszaiból eredezteti (Solymossy 1929b: 150).
A felvilági sárkány a felettünk lévő világrétegben él. Ez a sárkánytípus Az égígérő fa típusú mesékben szerepel. A többfejű, általában hétfejű sárkány ellopja a királykisasszonyt, és felrepül vele az égigérő fára. Egy ifjú felmászik utána, és a kastélyban lakó sárkány szolgálatába áll. Sikerül elpusztítania a sárkányt, és táltoslova hátán lehozza a királykisasszonyt. Jutalmul elnyeri kezét. A felvilági sárkány azonos az alvilági sárkánnyal, mindegyiknek több feje van, kastélyban laknak, és elrabolt földi nővel, ember módjára élnek. A különbség az, hogy a felvilági sárkány repülni is tud.
Meg kell említenünk még az égitestrabló sárkányt, mely kizárólag az Égitestszabadító (AaTh 328*; BN 319*) típusban fordul elő. A hős és a sárkány itt is ember módjára viaskodik egymással, de láng és tüzes kerék alakjában is. Az égitestrabló sárkány, az alvilági sárkánnyal szemben, ezen a (középső) világrészen tartózkodik; nem gyalog, hanem lovon jár; nem királykisasszonyokat, hanem égitesteket rabol; feleségeik ugyancsak rosszindulatú démonok. A „többfejű sárkány” a magyar nyelvterületen sajátos formát öltött; alakjára nézve szörnynek, tulajdonságaira nézve pedig rosszindulatú embernek képzelik el mesemondóink.
Az ember alakú sárkány főleg Északkelet-Magyarország mesekincsében fordul elő. Ez a sárkány már nem kígyó formájú vagy többfejű állat, hanem két lábon járó, külsőre, ruházatra, viselkedésre is emberi alak. Ámi Lajos meséiben a sárkány ember, sőt szép ember; a mesehős csak akkor jön rá arra, hogy sárkánnyal áll szemben, amikor a „szeme közzé nézett”. Ruszkovics István meséjében pedig a hősnő beleszeret a sárkányba, ami mint „egy legény, gyolcs gatyába, meg sarkantyús csizmába” sétálgat a tengerparton. Papp János mesemondó – a sárkányról szólva – mondja, hogy „Annak is két lába, keze van. Az túlerős, azért tartották, hogy sárkány, mert erős ember volt.” Kolumbán István udvarhelyszéki mesemondó Erzsike c. meséjében is „a sárkánykirály nem sárkány, hanem ember volt” (Olosz 1972: 124). A magyar népmesék ember alakú sárkányára jellemző, hogy külső kinézetre ember, az emberhez hasonlóan él; rosszakaratú, az emberekre bajt hoz; igazi hazája az alvilágban van, s természetfeletti erővel, hatalommal rendelkezik. Az ember alakú sárkány sok vonatkozásban az urál-altaji népek fekete sámán alakjához, tevékenységéhez hasonlít. A fehér sámán a világosság, a fekete sámán pedig a sötétség istenének papja. E népek úgy vélték, hogy a fekete sámán megeszi az ember lelkét, időnként leereszkedik az alvilági szellemekhez, betegségeket okozhat, s ezért félnek tőle. Ő maga vagy a lelke tetszés szerinti helyre repülhet, s természetfeletti hatalommal rendelkezik (Erdész 1971: 123).
, lángot lehelő félelmetes szörny. A sárkány – alakját, tulajdonságát tekintve – változatos formában jelentkezik, akár a hiedelemmondákat, akár a népmeséket, az utóbbin belül az egyes mesetípusokat vizsgáljuk. Mivel megjelenési formájában a sárkány „emberi” is lehet, emberi életmódot folytathat, helyesebb, ha a sárkányt is az általánosabb mitikus lény fogalmával jelöljük.
A sárkány képzete egy hosszas fejlődés eredményeképpen jött létre. Vitathatatlan, hogy az európai népek hitvilágában a sárkányt többféle – korábbi elképzelésekben élt – démon tulajdonságaival ruházzák fel. Itt elsősorban a forrásokat, vizeket, hegyeket őrző szellemekre, az elemi csapásokat előidéző démonokra kell gondolnunk. Mindezek mellett a történeti fejlődés során a sárkányelképzelések eléggé variálódtak.
A sárkány alakja a legkülönbözőbb népek felfogásában is a kígyóhoz állt a legközelebb. A legősibb sárkányalak mindenütt kígyó, de nem ez az egyetlen állat, amelynek alakjából, tulajdonságaiból a sárkányt megformálták. Az egyiptomi, indiai, kínai vallásokban kezdetben az isteneket különféle állatokkal jelképezték, aszerint, hogy az isten milyen testi vagy lelki tulajdonságát akarták hangsúlyozni. Ezek az állatok is hozzájárulhattak később a különböző állatok testrészeivel rendelkező sárkányhoz. Wang Fu kínai filozófus szerint a sárkány már kilenc állathoz hasonlít. Elképzelése szerint e sárkányok a vizek fölött uralkodtak, a folyókat és a tengereket őrizték, a felhők tetején utaztak (Tasnádi Kubacska 1939: 13). A görög mitológiában feltűnik a kincsőrző sárkány – gondoljunk itt az Argonautákban leírt, Jason által megölt, aranygyapjat őrző sárkányra (Trencsényi-Waldapfel 1960: 171).
Tudjuk, hogy a sárkányokról mint hatalmas testű lények létezéséről szóló elképzelésekhez, e képzetek megerősödéséhez jelentősen hozzájárultak a barlangokban talált nagyméretű állatcsontok, elsősorban a kihalt barlangi medvék csontjai. A múlt században évenként több tonna súlyú „sárkánycsontot” szállítottak el Kína kikötőiből. A sárkánycsontnak és sárkányfogaknak gyógyító erőt tulajdonítottak.
A középkori Európa sárkányelképzeléseiben kétfajta sárkány élt: a többfejű sárkány, amely vizet őrzött, tüzet okádott, s az embereket és állatokat egyaránt megtizedelte, valamint a repülő sárkány, amely vihart keltett, s a fellegekben lakott. Mindkét sárkánytípusnak több változata alakult ki. A repülő sárkány, mely elsősorban a hiedelemmondákban él, nyilvánvalóan ősibb típus a – főleg csak népmeséinkből ismert – többfejű sárkánnyal szemben. A különféle sárkányokról szóló képzetek közös vonása az, hogy a sárkányt mindenütt rosszindulatú démonnak tartják. Ez az alapvető, meghatározó tulajdonság a középkori sárkányelképzelésekben és a jelenkori folklórműfajokban is azonos. A magyar néphagyományban négy sárkánytípus körvonalazható.
A zomok országszerte ismert tájszó ’kígyó’ értelemben. Ismert a szónak zomak, zmok változata is. E kígyótípus rövid, vastag, kurta elképzeléséhez valószínűleg a zomok–zömök szóegyezés nagyban hozzájárult, holott e két szó nem egy tőről fakad. A zomok szláv eredete nyilvánvaló: az orosz zmeja és a lengyel zmija ’kígyó’-t, a szlovák zmija ’viperá’-t jelent; a Nyíregyháza környéki tirpák (szlovák) hiedelemben a zmok lidércre vonatkozik. A magyar néphitben a zomok nem közönséges kígyó, hanem mitikus lény, mellyel a pásztoroknak meg kell küzdeniük. A zomokot zomokkígyónak, zomoksárkánynak és sárkánykígyónak is nevezik. A különféle elnevezések ellenére a sárkánytípus jellemzői azonosak: a zomok réten, mocsaras helyen él; disznóval, birkával táplálkozik. A pásztor őrzésére bízott kondából napról napra hiányzik egy-egy disznó. A pásztor – a tolvajt keresve – meglesi a zomokot. Embereket hív segítségül, a zomokot agyonverik vagy elégetik. Meg kell jegyezni, hogy a néphitben a zomok legyőzése mellékes epizód, a zomokölőt nem heroizálják. A mocsári sárkányról szóló mondáinkban viszont már igen lényeges motívum a sárkányharc. A mocsári sárkány tulajdonképpen a zomok változata, ugyancsak réten, mocsaras helyen él, de nem bújik el, nem marad háttérben, hanem az emberekre vadászik, és állandó rettegésben tartja a lakosságot. Sárkány összetételű helyneveink is (Bakonysárkány, Bősárkány, Sárkány, Sárkánycsapáspuszta, Sárkánysziget, Sárkánytópuszta, Sárkánytanya, Szilsárkány stb.) a mocsárban élő sárkányra, lényegében a zomokra vonatkoznak, melyekhez többnyire sárkányharccal kapcsolatos mondák fűződnek. Ipolyi Szirmayra hivatkozva arról ír, hogy IV. Béla a tatárjárás után alapította meg a nemzeti sárkányrendet. A rendbe azok a vitézek kerültek, akik az elszaporodott sárkányok irtásában jeleskedtek. Így kerültek a családi címerekbe és templomi festményekbe (Tombor 1967: 28) a szárnyas kígyók és a sárkányok. A sárkányölő hőseink tetteiről szóló mondák szorosan kapcsolódnak a „sárkányölő” Szent György-legendákhoz.
A sárkánykígyó a magyar néphit szerint egyfejű, óriási szárnyas gyík. A sárkánykígyó kígyóból (zomokból) keletkezik. Mihelyt a kígyó sárkánnyá válik, megjelenik egy rongyos ruházatú parasztember, aki bűvös kantárjával kikényszeríti a vízből, és magával viszi a fellegekbe. A sárkánykígyó tulajdonképpen a hiedelemmondák garabonciásának a „hátaslova”. Több hiedelemmonda szól arról, hogy a garabonciás a sárkánykígyót Szerecsenországba viszi, összeaprítja és a húsát eladja, ott ugyanis az emberek csak úgy tudják eltűrni a nagy meleget, hogy egy darabka sárkányhúst tesznek a nyelvük alá. A garabonciás akaratának megfelelően a sárkánykígyó vihart, esőt támaszt. A sárkánykígyó mindenkor igyekszik megszökni gazdájától. Ha sikerül, akkor erdőben egy gödörben elrejtőzik, és ott étkezés helyett kígyókövet nyal. Egyik mondatípusunk, mely rokonságban áll a kígyó köve mesetípussal, arról szól, hogy az ember az erdőben mély gödörbe esik, melyben sárkánykígyó tanyázik. Az ember – a sárkányt utánozva – kígyókövet nyaldos, hogy éhségét és szomjúságát eloltsa. A sárkány, több év után, megszánja az embert. Miután hallgatást fogadtat vele, hazabocsátja. Az ember megszegi fogadalmát, akaratlanul (a sárkánytól tanult fütyüléssel) elárulja magát – az egyik variáció szerint egy idegen embernek. Az idegen nem más, mint a garabonciás, aki szökött lovát, vagyis a sárkánykígyót keresi. A garabonciás a sárkánykígyót a bűvös kantárral kikényszeríti a gödörből. A garabonciás a sárkánykígyó hátán a fellegekbe lovagol. A sárkánykígyóképzetek valószínűleg egy ősi, elemi csapásokat okozó démon emlékét őrzik a magyar népi műveltségben (Ortutay 1940: 397).
Többfejű sárkány. Mondáinkban, hiedelmeinkben szinte kizárólag csak egyfejű sárkányok szerepelnek. Ezzel ellentétben népmeséinkre a többfejű sárkányalak a jellemzőbb. A vízőrző sárkány többfejű, lángot lövellő, óriási gyíkhoz hasonló, leányfaló szörny. A 300-as mesetípus kialakulásához nagymértékben hozzájárult a Perseus-mítosz, illetve a Szent György-legenda.
A három elrabolt királykisasszony (AaTh 301, 301A) mesetípus változataiban találkozunk az alvilági sárkány alakjával. A hős leereszkedik az alvilágba, hogy a királykisasszonyokat kiszabadítsa. Az alvilágban sorra legyőzi a sárkányokat. A birkózás, a párviadal lényeges vonás, mivel a sárkány a hőssel ember módjára viaskodik; egyik a másikat térdig, derékig, nyakig vágja a földbe. A sárkánynak buzogánya, kardja is van. Tehát népmeséink az alvilági sárkányt eleve karral, kézzel, ugyanakkor több fejjel rendelkező lénynek tekintik. A magyar meseanyagban az alvilági sárkány – több feje ellenére – emberhez hasonló életet él. „Várkastélyban lakik, elrabolt földi nővel él… Emberi mivoltát szörnnyé csak az változtatja, hogy óriás termetű, rettentő erejű démon” (Solymossy 1931: 125). Lényeges, hogy az alvilági sárkány nem emberevő, mint a vízőrző sárkány.
A magyar népmesék nagy részében az alvilági kastély madárlábon forog. Ezt a motívumot, mely az orosz népmesékbe is beépült, Solymossy Sándor az urál-altaji törökök samanisztikus mítoszaiból eredezteti (Solymossy 1929b: 150).
A felvilági sárkány a felettünk lévő világrétegben él. Ez a sárkánytípus Az égígérő fa típusú mesékben szerepel. A többfejű, általában hétfejű sárkány ellopja a királykisasszonyt, és felrepül vele az égigérő fára. Egy ifjú felmászik utána, és a kastélyban lakó sárkány szolgálatába áll. Sikerül elpusztítania a sárkányt, és táltoslova hátán lehozza a királykisasszonyt. Jutalmul elnyeri kezét. A felvilági sárkány azonos az alvilági sárkánnyal, mindegyiknek több feje van, kastélyban laknak, és elrabolt földi nővel, ember módjára élnek. A különbség az, hogy a felvilági sárkány repülni is tud.
Meg kell említenünk még az égitestrabló sárkányt, mely kizárólag az Égitestszabadító (AaTh 328*; BN 319*) típusban fordul elő. A hős és a sárkány itt is ember módjára viaskodik egymással, de láng és tüzes kerék alakjában is. Az égitestrabló sárkány, az alvilági sárkánnyal szemben, ezen a (középső) világrészen tartózkodik; nem gyalog, hanem lovon jár; nem királykisasszonyokat, hanem égitesteket rabol; feleségeik ugyancsak rosszindulatú démonok. A „többfejű sárkány” a magyar nyelvterületen sajátos formát öltött; alakjára nézve szörnynek, tulajdonságaira nézve pedig rosszindulatú embernek képzelik el mesemondóink.
Az ember alakú sárkány főleg Északkelet-Magyarország mesekincsében fordul elő. Ez a sárkány már nem kígyó formájú vagy többfejű állat, hanem két lábon járó, külsőre, ruházatra, viselkedésre is emberi alak. Ámi Lajos meséiben a sárkány ember, sőt szép ember; a mesehős csak akkor jön rá arra, hogy sárkánnyal áll szemben, amikor a „szeme közzé nézett”. Ruszkovics István meséjében pedig a hősnő beleszeret a sárkányba, ami mint „egy legény, gyolcs gatyába, meg sarkantyús csizmába” sétálgat a tengerparton. Papp János mesemondó – a sárkányról szólva – mondja, hogy „Annak is két lába, keze van. Az túlerős, azért tartották, hogy sárkány, mert erős ember volt.” Kolumbán István udvarhelyszéki mesemondó Erzsike c. meséjében is „a sárkánykirály nem sárkány, hanem ember volt” (Olosz 1972: 124). A magyar népmesék ember alakú sárkányára jellemző, hogy külső kinézetre ember, az emberhez hasonlóan él; rosszakaratú, az emberekre bajt hoz; igazi hazája az alvilágban van, s természetfeletti erővel, hatalommal rendelkezik. Az ember alakú sárkány sok vonatkozásban az urál-altaji népek fekete sámán alakjához, tevékenységéhez hasonlít. A fehér sámán a világosság, a fekete sámán pedig a sötétség istenének papja. E népek úgy vélték, hogy a fekete sámán megeszi az ember lelkét, időnként leereszkedik az alvilági szellemekhez, betegségeket okozhat, s ezért félnek tőle. Ő maga vagy a lelke tetszés szerinti helyre repülhet, s természetfeletti hatalommal rendelkezik (Erdész 1971: 123).