2015. szeptember 20., vasárnap

A túlvilág gonosztevői

Sokan úgy tartják, hogy nem jó, sőt egyenesen az egészségre ártalmas dolog a szellemidézés, és jobb az ilyesféle, természetfeletti praktikákat messziről elkerülni. Szó, ami szó, valóban akadnak olyan történetek, amik nem csupán arról szólnak, hogy egy szeánsz keretein belül a családtagok megidézték a nagypapit és a nagy meghatódottság közepette kérdezgették arról, hogy milyen is az élet - vagyis az a másik élet - a túlvilágon. Bizonyos történetek szerint alkalmanként olyan holt lelkeket is meginvitálhatunk a mi világunkba, melyek nem csupán holmi néhány szavas társalgás céljából érkeznek, hanem igazából gyilkos vágyak hajtják őket...

A valóban horrorisztikus történetek egy részét azok a szeánszok képezik, amelyek során a jóságos nagypapi helyett valaki - vagy valami - egészen más manifesztálódik a kopogós asztal felett és a lengedező csillár alatt valahol félúton, aztán ez a entitás némi ijesztgetést követően akcióba lendül, és ki tudja miért, de megpróbál eltenni láb alól néhány még válóban élő személyt A lelkes szellemidézők hamarosan megtapasztalhatják a természetfeletti gyilkos erejét, és bizton állíthatjuk, hogy aki akárcsak egyszer is átélt hasonló történéseket, az többet hallani sem akar sem szeánszokról, sem kísértetekről.

 
Egy szeánsz, ahol elmaradta teázás...

Az ezernyolcszázas évek vége felé, amikor még óriási divat, mondhatni trend volt a szellemidéző szeánszok megtartása és az azokon való részvétel - az elit nagy része számára ez éppen olyan társadalmi kötelezettség volt, mint manapság kora esti valóság- és főzőcske showban szerepelni.,, így akkoriban meglehetősen magas volt azoknak a száma, akik közvetlen tapasztalataik alapján mélyen hittek a szellemek, illetve a túlvilág létezésében. A békebeli kísértet-partik többsége nyugodalmas üzemmódban zajlott le, a szokásos körítéssel, visszafogott mértékű kommunikáció a megidézett, meghívott halottal, aztán jöhetett a tea, majd mindenki indult a dolgára. Azonban előfordult, hogy a nyughatatlan lelket éppenséggel meglehetős rosszkedvében citálták át odaátról mihozzánk, é.s ezen esetekben komolyan felborult a megszokott menetrend - az asztalokon és egyéb berendezési tárgyakon, illetve elhalálozott személyeken kívül persze.

Hugh G. Callaway, a húszas évek egyik közismert spiritisztája a saját állítása szerint részt vett egy londoni összejövetelen, ami kevésbé kellemes véget ért és sajnálatos módon a kilátásba helyezett kellemes teázás is lemaradt. Pedig minden a szokásos forgatókönyv' szerint folyt le. Callaway és ismerősei egy ouija tábla használatával idéztek meg egy szellemet, amely a saját bevallása szerint, amikor még a porhüvelyében tartózkodott, egy' középosztálybeli nő volt, akit rendszeresen csalt a férje. A hölgy' annyira elkeseredett, hogy végül öngyilkosságot hajtott végre, felakasztotta magát abban a hálószobában, ahol szeretett hitvesével az esküvőt követő első éjszakát töltötte. A problémák akkor kezdődtek, amikor a túlvilágra szenderült asszony a szeánsz női résztvevőit azzal gyanúsította meg, hogy ők is férje szeretői voltak. Callaway beszámolója szerint ezt követően tipikus poltergeist-tombolás vette kezdetét. A szobában megannyi tárgy emelkedett a levegőbe, és ezek a berendezési tárgyak kivétel nélkül a jelenlévő hölgyek felé száguldottak. Az egyik súlyosabb levéltartó halántékon találta az egyiküket, mire a nő eszméletlenül terült el a földön. Talán mondani sem kell, mekkora pánik tört ki abban a kis szobában, éjfél után néhány perccel. A résztvevők, megértvén, hogy komoly veszélyben vannak, azonmód a kijárat felé vették az irányt, no persze nem a tőlük megszokott kényelmes, sétapálcás tempóban. Az átélt állapotban a földön hevert hölgyet magára hagyták, és egy másik, helyiségben még perceken át hallották, ahogyan a megcsalt és feldúlt szellem még perceken keresztül tombolt. Mire a rémálom végre véget ért és a néhány fős társaság merészebb tagjai visszalopakodtak a szobába, már késő volt... A helyiség csatatérré változott, egyszerűen semmi nem maradt a helyén. A poltergeist-jelenség a maga teljességében borzalmas eredménnyel pusztított, akár valami tújvilági hurrikán. A legrosszabb azonban csak ez után következett, hiszen hamarosan felfedezték az ájult állapotában magára maradt hölgy holttestét,akit szemmel láthatóan valami súlyosabb tárggyal vertek agyon...
Állati rémtörténet

Marthe Popenkoff és két gyermeke haláláért állítólag egy bagoly volt a felelős, vagyis valami, ami úgy nézett ki, mint egy bagoly. A nő rendszeresen járt spiritiszta szeánszokra, sokszor hencegett azzal, hogy már rengeteg holt lélekkel volt alkalma beszélni.

Egyszer azonban kissé másként kezdett el viselkedni, és mindenkinek egy vörös szemű bagolyról beszélt, amely szerinte egy holt lélek gonosz megtestesülése volt, ami mindenhová követi. A képzelgést kizárhatjuk, hiszen a későbbi rendőrségi vizsgálatok szerint több tanú is állította, hogy látták ezt a fura szerzetet a nő közelében. Marthe és gyermekei egy erdőben haltak meg az éjszaka közepén, a halottkém szerint egészen egyszerűen és igen rémisztő módon: szörnyethaltak... A vörös szemű baglyot soha többé nem látták - de ami a legérdekesebb: A környéken többé nem tartottak szellemidéző összejöveteleket, és arról sem volt hajlandó beszélni senki, mi történt azokon a szeánszokon, amiken Popenkoff részt vett.
Tisztítótűz

Egy sokkal későbbi est rámutat arra, hogy a feldúlt szellemek micsoda kegyetlen pusztítást vihetnek végbe abban az esetben, ha - pestiesen szólva - laikusok szórakoznak; velük. A történet még 1982-ben vette kezdetét, amikor januárban az ifjú házaspár, Gary Scott Belofsky és felesége, Esperanza egy új házba költözött a Virginiában található Springfieldben a Beryl Road 6304-es helyrajzi számon. Az épületről már több különös történet keringett a szomszédság körében azóta, hogy 1973 októberében egy fiatal nő, Maria Conlon felakasztotta magát az alagsorban, Innentől kezdve az itt lakók, a környék ingatlanügynökeinek vélhetően legnagyobb örömére, meglehetősen sűrűn váltogatták egymást, és érdekes módon az összes lakó valamiféle kéretlen és túlvilági társbérlőre panaszkodott. Belofskyék nem adtak; hitelt a történeteknek, és beköltöztek a házba. Vesztükre. Esperanza ugyanis egy idő után élénken érdeklődni kezdett az iránt, vajon miféle valóságalapja lehet ezeknek a szellemes sztoriknak és megpróbálta megidézni a halott nőt A végeredményről sajnos már egyikük sem tud beszámolni, ugyanis 1982 áprilisában az egész ház porrá égett, és a tűzvészben az ifjú házasok is meghaltak. A tragédiát követó vizsgálatok kimutatták, hogy a tűz gócpontja az alagsorban volt, megdöbbentő módon éppen ott, ahol Maria Conlon véget vetett általa sanyarúnak tartott életének. A vizsgálati eredmény közzétételét követően drasztikus mértékben megnőtt azoknak a száma, akik biztosra vették, hogy a halott nő okozta a tüzet, méghozzá azért, mert egyszerűen irigy volt az egyébként boldogan élő házasokra.

  Szellemes bosszú
 Troy Taylor, A síron túl! (Beyond Grave) című, összefoglaló jellegű könyvében több esetleírást kapunk, amik azt igazolják, hogy valóban van miért félnünk a szellemektől. 1938-ban egy Carl Pruitt nevű férfi házasságtörés közben érte tetten feleségét, Hirtelen felindulásból egy lánccal megfojtotta hűtlen asszonyát, majd öngyilkosságot követett el. A férfit egy közeli temetőben földelték el, sírja közelében az elkövetkezendő évek folyamán több, megmagyarázhatatlan haláleset is történt. Például azé a fiúé, aki egy baráti társasággal érkezett a temetőbe. A fiatalember ismerte Pruitt gyászos történetét, és mintegy megvetésképpen kővel megdobálta a feleséggyilkos sírkövét Percekkel később biciklijével egy fának ütközött, a biciklilánc érthetetlen módon kiszakadt a helyéről, a srác nyakára tekeredert, és megfojtotta öt...

Mindezekből kiválóan kitűnik, hogy korántsem szellemes és jópofa dolog előkapni egy ouija táblát, vagy körbeülni egy asztalt és megpróbálni kísérteteket átvarázsolni odaátról. Ugyanis valódi, tapasztalt médium nélkül igen könnyen kicsúszhat az ellenőrzés a kezünk közül, és ha éppenséggel nincs túl nagy szerencsénk, akkor könnyedén olyan holt lelket idézhetünk meg, amely valamilyen okból kifolyólag már alig várja, hogy akár gyilkosság árán is megtorolja vélt vagy valós sérelmeit, amik még életében ejtettek rajta súlyos és gyógyíthatatlan sebeket Úgyhogy csak óvatosan! A szellemidézés - legyen az társas, vagy a még félelmetesebb és még kiszolgáltatóbbá tevő magányos cselekedet - könnyedén okozhatja vesztünket, és ezt követően talán mi magunk is bosszúra szomjas szellemként fogunk arra várni, hogy mikor csaphatunk le ezekre a fránya, élettel teli halandókra...