2015. szeptember 28., hétfő

Ősi térkép vezethet az elveszett kolónia nyomára

1585-ben Sir Ralph Lane vezetésével expedíció indult Angliából Észak-Amerikába, azzal az eltökélt céllal, hogy kerül, amibe kerül, ők ott virágzó gyarmatot alapítanak. Nagyon rossz helyen fogott a dologhoz a száztizenkét telepes, a Roanoke-szigeten akartak gyökeret verni, az észak-karolinai partok mentén. Arrafelé szó sem volt trópusi paradicsomról, ahol az ember csak hever a tengerparton, és maguktól ugrálnak a halak a hálóba, sőt, fűszoknyás leányzók sem kerülköztek, akik megsüssék és tánclépésben felszolgálják a tenger gyümölcseit. Valamint nem volt arany sem, ezüst sem, barátságos őslakók sem. Volt viszont kegyetlenül hideg tél – mit vártak azon az éghajlaton? -, rövid nyár, terméketlen talaj és voltak harcias indián törzsek is.
Az első telet még valahogy kihúzták, bár sok halottjuk volt, a második végére alig maradtak többen két tucatnál. Ekkor – 1587-ben – John White, a vezetőjük elindult egy arra járó expedícióval Londonba, utánpótlásért. Mert bizony azt sem nagyon vittek magukkal. Kezdő kolonisták voltak, annyi szent. Mielőtt elhagyta a települést, megegyezett az ottmaradókkal: ha már végképp elviselhetetlenné válik a helyzet, nyugat-északnyugati irányba vonulnak át, és egy korábban kiszemelt, kedvezőbb helyen alapítják újra a falut. Ám ez esetben a templom előtti tölgyfa kérgébe véssenek máltai keresztet – ez lesz a jel.

White nem ért vissza időben. Sőt komoly késést szedett össze: az éppen dühöngő spanyol-brit háború miatt csak 1590-re jutott el a magára hagyott telepre. Ami üres volt, néptelen és lakatlan, jóllehet a farmerek szerszámai, fegyverei, sőt, még a meleg ruháik is a kunyhókban maradtak. White csóválta a fejét, nem értette, hova mehetett az ő kicsiny népe jószerével meztelenül és védtelenül – de lássuk a tölgyfát! És lám, a tölgyfa kérgébe tényleg véstek valamit. De nem máltai keresztet, hanem egy rejtélyes szót: „CROATOAN”. Sőt, az egyik közeli fába is bevéstek annyit, hogy „CROA”, aztán megzavarhatta valami azt, aki a jelet hagyta, mert félbe maradt a felirat.
 
White feltúrta közel s távolban a környéket, elővette vegzatúrára az összes indiánfőnököt, hogy megtudja, ki mészárolta le a telepeseket, minden létező lehetőséget megvizsgált, aztán nem jutott semmire. Több, mint kéttucat embernek nyoma veszett, méghozzá valószínűleg pucéron! Ugyan az indiánok pusmogtak valamit egy „gonosz manituról”, de ez nem nyom, az már inkább, hogy a közeli törzsek szertartásaiban pár nemzedék múlva keresztény elemeket fedeztek fel. Az észak-amerikai legendáriumba ez az eset az „Elveszett Gyarmat Legendája” néven vonult be, és tekintettel hideglelős mivoltára, még Stephen King is felhasználta az egyik könyvében. De különben maradt, ami volt: megfejthetetlen rejtély.
 
Mostanáig. Ugyanis a British Museumban – vulgárisan szólva – nagytakarítás volt. És alaposabban átnézték White egyik térképét, amin két kis papírfoltot találtak. Az egyik valóban csak egy lyukat takart, de a másik alatt gyanús pöttyre bukkantak. Nosza, megmelegítették, mert arra gyanakodtak, hogy a korban elterjedt, vizeletből vagy tejes citromléből készült láthatatlan tintával van dolguk. És íme, alig langyosodott meg a pergamen, világosan kirajzolódott egy négyágú csillag, ami ezen a térképen a város jelzése, az eredeti településtől nyugat-északnyugatra! Megvan tehát a hely, ahova áttelepülhettek annak idején az éhező, fagyoskodó angolok. Most az észak-karolinai egyetem ásatásokat tervez a jól körülhatárolható helyszínen, hogy végre pontot tehessenek ennek az évszázadok óta sikertelen kutatásnak a végére. Legalább megtudjuk, mi történt a keményfejű britekkel, mielőtt megfagytak, éhen haltak, vagy beolvadtak a környező indián törzsekbe.