2015. szeptember 20., vasárnap

Sellők a történelemben

Bármilyen furcsa, de a sellők létezését idestova 1500 éve beszámolók ezrei támasztják alá, sőt már az Odüsszeiában is feltűnnek a szirének, akikről azonban a szerző akkor nem írta le,milyenek is voltak a valóságban, de az őt követő gondolkodók és filozófusok műveiben már megjelenik a „félig nő, félig hal’ ábrázolás.
A sziréneket egyesek vöröses tollú, szűz arcú madárnak, mások félig asszony-, félig madárszerű teremtménynek tartották. A halemberek, vagy közismertebb néven a hableányok azonban sellőkként vonultak be a történelembe. Ráadásul a sellők, a Földközi-tenger egyik szigetének közelében élő szirénekkel ellentétben.az Atlanti-óceán északi felén, Írország és Anglia partjai mentén élnek a legnagyobb számban, de Skandináviában is számtalan alkalommal látták őket.

Ha hinni lehet a történelmi feljegyzéseknek, csupán egyetlen szirénről tudunk, akinek a holttestét partra vetette a víz. Parthenopéról van szó, akit Campániában találták meg - a ma Nápolynak hívott, híres város róla kapta a nevét -, és Sztrabón, a geográfus állítólag látta a sírját is.

Sellők tetemei azonban számos alkalommal kerültek a halászok hálójába, sőt a beszámolók szerint volt olyan is, hogy élve fogták el őket. Az első ilyen leírással az ír kalendáriumok feljegyzései között találkozhatunk. E szerint Wales északi vidékén 588-ban a halászok húztak partra egy Murgan nevű hableányt, akit halála előtt megkereszteltek, majd később szent szűzként kezdtek tisztelni és szentélyének Teo-da Beocnál csodatévő erőt tulajdonítottak.

Egy másik elfogott hableányt, Finlant maga Szent Patrick térítette meg.
A középkorban virágzottak a hableányokról és habfiakról - hiszen férfi sellőkel is láttak - szóló beszámolók.

1211-ben Tilburyi Gervaise jegyezte fel, hogy milyen szép számban élnek Britannia körül hableányok. Más középkori krónikákból tudjuk azt is, hogy 1197-ben Suffolkban fogtak el egy sellőt, míg 1403-ban Hollandiában vetődött partra egyikük, amikor Edanánál összedőlt egy gát. Ez a sellő holtáig Haarlemben élt, ám senki sem értette meg a nyelvét. Megtanították azonban fonni, amire ugyebár - érvelt később egy XVI. századi krónikás - egyetlen hal sem lenne képes, ám mivel ez a női lény vízben élt, igazi asszony sem lehetett. csakis sellő.

Kétszáz évvel később 1608. június 15-én egy hajónapló feljegyzése tudósított egy sellővel történő találkozásról  az Atlanti-óceán északi részéről. Henry Hudson kapitány ebben arról számolt be, hogy az egyik társuk megpillantott egy hableányt. Kiáltott nekik, hogy siessenek, és mire egy másik társuk odaért, a hableány már nagyon közel volt a hajóhoz és kíváncsian nézegette a két férfit. A következő pillanatban egy nagy hullám a hátára fordította a sellőt, amely hatalmas farokcsapással eltűnt a hullámok között.

"A háta és a melle olyan volt, mint egy nőnek, de alul halnak tűnt" - írta a naplóba Hudson kapitány -A teste akkora mint a miénk bőre hófehér, haja hosszú és fekete.,. Olyan formájú farka van minta delfinnek, de olyan pikkelyes mint a makréláé

Tengerészek, halászok, de a parton sétáló egyszerű emberek, tanárok, papok, katonák, gyerekek, felnőttek, idősek, nők és férfiak találkoztak már a sellőkkel.
A XIX. században nem egy esetben ugyanott rövid idő alatt több egymástól független szemtanú is megfigyelhette a sellőket 1811 októberében és novemberében a skóciai Campbeltown tengerpartján láttak többször is egy fehér bőrű. vörös hajó sellőt, amelynek vöröses-szürkés foltokkal tarkított pikkelyes farka volt Az eskü alatt lelt vallomásokat a helyi seriff, Duncan Campbell jegyezte fel és két pap, valamint a békebíró hitelesítette azokat.

A beszámolók azonban a XIX század végén, a motoros, hajó-csavaros vizű járművek elterjedésével drámaian megfogyatkoztak.

Számos kutató azonban úgy véli, a beszámolók csökkenésének az a valódi oka, hogy a szemtanúk nem merték felvállalni tapasztalataikat, mivel ekkortájt egyre nagyobb számban jelentek meg az olyan szkeptikus tanulmányok, amelyek szerint a bejelentők nem láthattak sellőket, hiszen azok a tudomány szerint nem léteznek, nem is léteztek, és az emberek nyilvánvalóan tengeri teheneket, illetve lamantinokat láthattak.

A szkeptikusok arra azonban nem adtak magyarázatot, hogy miként lehet a zsíros, tömzsi alkatú. rozmárfejű, bajszos tengeri emlőst összetéveszteni egy fehér bőrű, halfarkú nővel. Mint ahogy azt is elfelejtették, hogy a lamantinok a mexikói Golf-áramlat környékét, míg a tengeri tehenek az Indiai-óceán part menti sekély vizeit kedvelik.

Egyik állat sem fordul elő az Atlanti-óceán északi részein, ahonnét a legtöbb sellő-történet származik.

A negyvenes években például Cape More környékén látták a legtöbb alkalommal a sellőket, nem egy esetben hableányokat és habfiakat együtt játszadozni. Az egyik legutolsó, 1978-ból számlázó hiteles történet szerint egy angol halászhajó, az Avalon legénysége pillantott meg egy sellőt a nyugat-angliai sziklás parton napozni. A legénység tagjai felváltva - távcsövén keresztül - nézték a zátonyok miatt megközelíthetetlen, távoli parton sütkérező haltestű teremtményt, és valamennyien azon a véleményen voltak, hogy egy fiatal sellőről lehet szó, amely hamarosan elmerült a habos vizekben. A kis hableányt azóta sem látták újra felbukkanni...