2015. október 21., szerda

Gömbvillámok a középkorban


 Becslések szerint az emberiségnek körülbelül az 1%-a látott saját szemével gömbvillámot, s az észleléseknek körülbelül hasonlóan kis hányada történt Magyarországon. Ez első pillantásra elenyészőnek tűnhet, ám gondoljunk csak bele: a rejtélyes jelenséget hajszálra ugyanolyannak írják le a szemtanúk 1000 évvel ezelőtt is, és most!
Szent Elmo tüze
Sokan keverik a kettőt, mintha egyetlen jelenségről volna szó - pedig a gömbvil­lám nem azonos az úgynevezett „Szent Elmo tüzé”-vel! Igaz, számos közös vonásuk könnyen összetéveszthetővé teszi őket, így például az is, hogy mind­két tünemény viharok, főként nyári zivatarok kísérőjelenségeként szokott felbukkanni.
A gömbvillámról már sokan, sokfélét nyilatkoztak, vélekedtek, publikáltak - de vajon mi az a Szent Elmo tüze? A misztikus fényjelenséget főként hajósok látták, általában az árbocon táncoló lángocskák formájában, vihar idején.
Egy római kori beszámoló például megjegyzi, mint tűntek fel a különös kis fények egy Campaniában épp kikötni próbáló gabonaszállító hajó körül, mire a babonás tengerészek rögtön tudni vélték: Castor és Pollux, az égi ikerpár nyilván védelmükbe vette őket az égiháború elől...
Nem véletlen, hogy a rómaiak innentől kezdve Castor és Pollux-jelenség néven emlegették a fényjátékot: az ikrek ugyanis a villámfegyvert használó vihar­istenség, Zeusz (Jupiter) fiai.

Az első beszámoló egy lassú mozgású, derengő fényt árasztó, gömbforma jelenségről a Kr.e. 5. századból, Kínából maradt fenn, ahol is a különös gömböt „sárkánytűz”-nek nevezik. Hasonlóan lágyan sugárzó fényű, égen lebegő fénygömb- sorról ír egy III. Thotmesz-korabeli (Kr.e. 1400-as évek) egyiptomi beszámoló is, noha ennek hitelességét többen kétségbe vonták. Mindez azonban mit sem csökkenti annak a ténynek az igazságát, hogy ismeret­len eredetű fényjelenségek leírását, ha nem is tömegesen, de nagyon gyakran találjuk meg az ókori és kora középkori évkönyvek­ben, krónikákban - s ez alól Magyarország sem képez kivételt!
 
 A csíkrákosi „tüzes kendő"
Az egyik legkorábbi tanúbizonyság 1061-ből, konkrétan a Vata fia János-féle pogány- lázadás időszakából maradt ránk: eszerint az erdélyi Csíkrákoson egy nyári estén az egyik jómódú, falubeli fiatalasszony haza­felé sietett a legelőről, mivel vihar közelgett. Még nem sikerült bejutnia a házak közé, amikor észrevett egy, a levegőben lebegő „tüzes gömböt”, mely elől sehogy se tudott kitérni: a különös jelenség ugyanis, bármer­re is szaladt a rémült nő, makacsul a nyomá­ban maradt! Végül az asszonynak sikerült elérnie a házát, s bevágnia maga mögött az ajtót, ám — hatalmas rémületére - ekkor látta meg a kulcslyukon valósággal becsorgó, a beszámoló szavai szerint „ördögi” fényt!
A félelmetes ragyogás hamarosan ismét  gömbbé dagadt, s immár a szobájában vette ; üldözőbe a kiszemelt áldozatot...   
A történet azzal végződik, hogy a nőnek  végül - a kor szellemiségének megfelelően  - némi imával, és egy Szűz Mária-érme felmutatásával sikerült jobb belátásra bírnia a  makacskodó gömböt, s így végül megszabadulnia tőle (a gömb, mintegy „ördögi dühében” még összekormozta a ház falait, majd, mint aki jól végezte dolgát, kilebegett a zárt ajtón.) A korabeli kommentár egyébként„tűzkendő”-nek nevezi a döbbenetes jelen­séget, melyet az erdélyi hiedelmek egyértel­műen a lidércek családjába sorolnak.
A tűzkendő, vagy tüzes kendő ugyanaz, amit az Alföldön tüzes rúd, lángoló ostor néven ismernek, Dunántúlon viszont tűzmadár a neve. Közös vonásaik nagyjából a követ­kezők: mindegyikről úgy tartják, hogy 1. vihar idején szokott ritkán megjelenni, 2. a levegőben repül, 3. vakító, vagy épp lágyan derengő fényt áraszt, 4. makacsul követi áldozatát, átmenve a falon, bejutva a házak kulcslyukán, illetve kéményén, 5. gonosz természetű lévén hatalmas pusztítást végez: lerombolja a ház falát, tűzvészt okoz, képes megölni embert, állatokat.
A történészek máig vitáznak azon, mi ve­hette üldözőbe aznap délután a csíkrákosi asszonyt (már ha nem merő képzelődésről, vagy éppen a pogánylázadás idején amúgy  is felfokozott vallási fanatizmus lélektani esetéről volt szó... ). Számos elméletet állí­tottak már fel kapcsolatban, ám a legkézenfekvőbbet - azt, hogy a nő egy, a vihar során keletkező gömbvillámmal találkozott - nem igazán szokták népszerűsíteni...
 A tehéngyilkos
 Kemenesalján juhászok éjszakai tábortüzé­nél bukkant fel 1552-ben egy „hívatlan ven­dég”: egy halványsárga, gyermekfej nagyságú fénygömb, mely a levegőben lebegve közeledett, miközben „nappali fényességet árasztva ragyogott”. A korabeli beszámoló, mely az esetet ránk hagyta, ezúttal valódi nevével illeti a jelenséget, matató ménkű­nek nevezve azt! Az elnevezés oka nem hagy kétséget a dolog természete felől: „ménkű”, azaz mennykő - ez a szó őseink nyelvhasználatában elsősorban a „villám”-ot takarta, - habár a „kő” arra utal, hogy alkalmasint akár .- „meteorit” jelentéssel is rendelkezhetett. Az pedig, hogy miért „matató”, szintén eléggé egyértelmű, hiszen a félelmetes gömbről  már az ókoriak is úgy tudták: makacsul követi áldozatát, sőt, aki menekül előle, annak még inkább a sarkában marad, bemegy a há­zakba, átmegy falakon, bútorokon, rombol az-az „matat”..
Így tett például 1652 júliusában egy halványvörös-rózsaszínű fénygömb is egy  nagy-sárréti (Hajdú-Bihar-megye) tanyán,  ahol a nyári melegben nyitva tartott abla­kon belebegve tett egy kört a konyhában, szorosan a fal mellett maradva (azaz, a „ma­tató” kifejezés tökéletesen precízen jellemzi viselkedését). A bent ülő család a rémülettől megdermedt, s még lélegezni sem mertek, amíg a gömb végig nem „tapogatta” a kony­ha minden sarkát, majd végül kilebegett az ablakon az udvarra. A korabeli leírás hoz­záteszi, nem csoda, hogy az emberek ennyire megrettentek, mivel ismerték a pokoli gömb természetét: az emberek lélegzetvéte­lét is állítólag képes érzékelni, s a hiedelmek szerint, ha valaki megmoccan, az a halál fia.
A félelmetes gömb ugyanis akkor egyene­sen nekirepül, és magával viszi az illetőt a pokolba, de úgy, hogy sokszor csak egy ma­rék hamu marad csak utána...
Ez az alföldi babona tökéletesen érzékelteti, mennyire ismerték a középkori magyarok a gömbvillám természetét, főként áramütést, öngyulladást, égési sérülést okozó mivoltát. 1745-ben például Jászkarajenő mellett okoz­ta egy rejtélyes fényjelenség 17 tehén pusz­tulását, melyeket a szabad ég alatt őriztek. A pásztor a kárvallott gazdának később azt magyarázta, hogy vihar elől akarta az állato­kat fedett helyre terelni, ám a szerencsétlenül járt tehenek megijedtek, makacskodtak, míg végül megjelent a közeli fa ágai között egy - a pásztor szavai szerint - „vakító istennyila”, amibe csak „alig lehetett belenézni”! Az is­meretlen valami egyszerűen keresztülment a megvadult állatokon, egymás után agyon­sújtva őket, ezután pedig állítólag „akkorát durranva, mint egy ágyúlövés”, eltűnt... Ennél a történetnél csak egy valami tűnik szokatlannak a gömbvillámok általános leírásaihoz képest, még pedig a hangjelen­ség (a gömbvillám ugyanis általában nem ad semmiféle hangot, némán „tevékenyke­dik”). Durranó gömbökről azonban 1038-ból is rendelkezünk egy leírással, mely - Ist­ván halálára és a pogányok megerősödésére utalva - a jelenséget szokásos módon a Sátánnak tulajdonítja. Ám tény, hogy mind­ezek a beszámolók egyértelműen bizonyít­ják, hogy a különös fényjelenségek sem­miképp nem modern kori tömeghisztéria eredményei, s még kevésbé tulajdoníthatók a sci-fik, fantasyk népszerűségének... Ismét csak azt tudjuk hangsúlyozni: egymástól függetlenül, s olyan korban is, ahol még nem volt média, mely szenzációt csinált volna egy-egy parajelenségből, ennyi ember nem képzelődhetett!




Szent Gertrúd glóriája
A gömbvillám magyarázataként egy izgal­mas, bár kissé hihetetlen elmélet is napvi­lágot látott, mely a jelenséget kapcsolatba hozza a szentek, kiválasztottak, próféták feje körül megjelenő fénykarikával, azaz, ahogyan a keresztény kultúrkörben hív­ják, a glóriával! Eszerint gömbvillámszerű jelenség nemcsak viharban keletkezne, hanem egyes emberek pszichikai energi­ája hatására is. Ezalatt azt értik, hogy az illető - miközben például átszellemülten beszél, extázisba esik, vagy gyógyít - el­méjében olyan nagy erők szabadulnak fel, hogy azok képesek bizonyos fényjelensé­gek előidézésére.