2015. október 2., péntek

Hüllőemberek és kétéltű humanoidok


Az ősi legendák gyakran mesélnek városokról, birodalmakról, melyek óriási buborékokban épültek a tenger fenekén. Beszámolnak továbbá hüllőemberekről, kígyószerű vagy kétéltű humanoidokról, akik ezekből a víz alatti világokból érkeztek, és hol ellenséges, hol baráti kapcsolatot ápoltak a szárazföldi emberekkel...
Vajon mindez igaz? Talán egy előző emberiség, egy korábbi Homo sapiens-civilizáció oldotta meg így a túlnépesedés problémáját - hogy tudniillik a zsúfolt földrészekről inkább az óceánok mélyére költözött? Netán az ősidőkben Földünkre látogató kétéltű földönkívüliek emlékét őrzik az ilyen mítoszok?

Hüllőemberek cölöpfalvai

Márpedig az ősi mitológiában, legendában gyakran találkozunk víz alól érkező, vagy mocsarakban lakó emberszerű istenekkel, illetve szörnyekkel. Egyes hagyományokban e lényeknek egy saját földrészük is van, ahonnét rendszerint érkeznek. E mitikus, trópusi éghajlatú kontinensről úgy tartják, hogy
W. Scott-Elliot szerint a lemuriaiak 4.5 méter magas hüllőszerű humauoidok voltak
Afrika és India között, valahol az Indiai-óceánban helyezkedett el, és általában Lemuria néven ismerik.

Ezt a legendát vették át az orosz származású misztikus írónő, Helena P. Blavatsky követői is, így például W. Scott-Elliot, aki The Last Lemuria c, könyvében („Elveszett Lemuria”) a következőket írja: a lemuriaiak4-4.5 méter magas, sárgás bőrű, két lábon járó, de hüllőszerű humanoidok voltak. Apró szemük a fejük két oldalán helyezkedett el, pupillájuk, így nézésük is kígyóéra emlékeztetett. Volt egy harmadik szemük is, a tarkójukon - ennek maradványa volna az emberi tobozmirigy.

A lemuriai hüllőemberek („antroposzauruszok" ezen kívül óriási láb-és kézfejükön 4-4 ujjal rendelkeztek. Hüllők bőréből készült, bő ruhákat hordtak, s gyakran szelídített ősgyíkokat tartottak mocsár fölé épült cölöpházaik mellett. Igen harcias nép lévén állandóan viszálykodtak, s gyakran előfordult, hogy két cölöpfalu lakossága egymásnak esett, s kölcsönösen legyilkolták egymást.

Már ez a leírás eléggé abszurdnak hathat, ám ez semmi a következtetéshez képest, amit a teozófusok mindebből levonnak. Szerintük ugyanis ezekben a több 100 ezer évvel ezelőtti ősidőkben földönkívüli űrhajók landoltak bolygónkon, s a belőlük kilépő, fejlett technikai ismeretekkel bíró idegenek döbbenten fedezték fel a félhüllők mocsári közösségeit... Eleinte háborúztak velük, ám később meglátták az antroposzauruszokban rejlő lehetőséget: génállományukat módosítva, belőlük klónozták a ma élő ember, a Homo sapiens őseit!

Agresszív gyíkszörnyek Amerikában

A teozófusok hüllőember-elmélete nemcsak kissé hihetetlen, de -valljuk be - komoly csapást jelent emberi büszkeségünkre. Mi, a Föld bolygó urai és „csúcsragadozói” ezek szerint holmi génmanipulált gyíkok leszármazottjai volnánk... ? Ezért maguk a teozófusok is módosítottak később saját elméletükön. Ekkor már azt állították: a lemuriai hüllőemberek léteztek ugyan, de genetikailag semmi közük hozzánk - hanem egyfajta evolúciós zsákutcaként kihaltak a történelem során.

Vagy pedig - ahogyan sokan hiszik - nem is haltak ki! Mindössze az ember elterjedése visszaszorította őket különféle rejtett helyekre, ahol átvészelték az évezredeket, egészen a mai napig. Tény, hogy a velük való találkozást már ókori beszámolók is leírják. A legdöbbenetesebbek azonban azok, melyek napjainkban fordultak elő.

1988. június 29-én például az USA-beli Dél-Karolina államban a 17 éves Christopher Davis kereket akart autóján cserélni a Scape Ore mocsárnál, amikor egy ismeretlen fajtájú lény megtámadta. A felé rohanó teremtménynek zöld pikkelyek borították a testét, arca pedig az emberi arc és a kígyófej groteszk keveréke volt. Fején tarajszerü képződmény húzódott, kezén lábán pedig a 3-3 ujj görbe, fekete karmokban végződött. Christopher rémülten beugrott az autóba, becsapva az ajtót, ám a lény rángatni kezdte a kilincset, majd felugrott a kocsi tetejére. Ekkor a fiú magához tért a sokkból, s beindította a motort, mire a lény leesett. Az autó tetején azonban másnap a rendőrök is megtalálták az „ismeretien, hosszú karmú állattól” származó karmolásokat, akárcsak a mocsárban a karmos lábnyomait is...
Az eset azután elfelejtődött, majd 2005-ben a „gyíkember-aktát” váratlanul újra meg kellett nyitni: Newberry-ben egy nő két pikkelyes, hüllőszerű humanoidot látott a háza kertjében. Ugyanennek az évnek az őszén pedig Bishopville környékén szedte áldozatait a háziállatok közt egy titokzatos ragadozó. Az állatorvosok a szétmarcangolt teheneket, birkákat megvizsgálva megállapították: sem a kutya, sem a puma fognyomai nem ilyenek - ahogyan az autók tetején, motorháztetőjén keletkezett karmolásnyomok sem származhattak például prérifarkasoktól...

A jóságos kétéltű ember

A hüllőemberek, illetve kétéltű humanoidok azonban nem minden esetben ilyen agresszívak. Az ókori mítoszokban előfordulnak jóságos, „emberbarát” antroposzauruszok is, sőt! Sok esetben úgy tűnik, hogy a korabeli emberiségnek ők voltak a tanítómesterei, akik művészetekre, tudományokra, civilizált életre oktatták barlanglakó eleinket,így például a babiloni Beroszosz történeti müvében (Kr.e. II. sz.) szerepel egy Oannesz nevű pikkelyes bőrű „halember ”, aki egy éjjel bukkant elő a Perzsa-öböl vize alól. Állítólag egy, a tengerből felmerülő tűzokádó szörny szájából lépett ki a szárazföldre, majd a szörnyeteg visszasüllyedt a vízbe. Oannesz tanítani kezdte az öbölbeli falvak lakosságát, így például a kerék készítésének technikáját, vagy a sumer írásjeleket is ő mutatta meg.

A különös halemberről azt mesélik: szelíd arcú, szőke hajú fiatal férfi volt, kezén és lábán viszont 4-4 ujja között úszóhártya feszült. Hóna alatt kopoltyúrései voltak, de tüdővel is tudott lélegezni, viszont nem tartózkodhatott sokáig a szabad levegőn. Ezért nappal ugyan a falvakat járta, ám éjjelente visszamerült a tengerbe - a falubeli gyerekek nagy örömére. A gyerkőcök ugyanis ilyenkor vele úsztak, ' s a jóindulatú Oannesz szívesen játszott velük.

Sajnos azonban a felnőttek egyike megsértette a halembert, megjegyzést téve „visszataszító” külsejére. Oannesznak emiatt elment a kedve a további tanítástól, s egy éjjel a tengerparton szólította a tűzokádó szörnyet, amely rögtön ki is emelkedett a vízből. A halember belépett a szájába, mire a szörnyeteg visszasüllyedt vele a mélybe, és Oanneszt soha többé nem látta Mezopotámiában senki. Felmerül a kérdés: vajon ki vagy mi lehetett Oannesz? Alakja, története több sumer-akkád krónikában is szerepel, tehát e beszámolók szerzői valamit kellett, hogy lássanak... Talán a halember egy kétéltű földönkívüli faj küldötte volt? Vagy lehet, hogy ezekben az időkben még éltek bolygónkon az emberen kívül más típusú humanoidok is? A sumer legendák mindenesetre megjegyzik: Oannesz annak a fajnak a tagja volt, mely az ősidőkben még nagy számban élt az Indiai-óceán fenekén, városokban, melyeket átlátszó falú üvegbuborékok vettek körül...


A mitológiában van egy állandóan visszatérő motívum, mely több nép hagyományaiban is megjelenik. Eszerint az emberiség első, édeni korszakában - az Aranykorban - az akkori emberek kígyószerű vonásokkal rendelkeztek. Más változatban pedig a bukás, a paradicsomi állapot elvesztése után változtak át bölcs, beszélni is tudó kígyókká, akik egyfajta őrző szellemként vigyáznak ránk, késő leszármazottaikra.

A görög mitológiában ilyen kígyóember volt Athén első királya, Kekropsz. Róla azt mondják, deréktól felfelé egy „normális” férfira hasonlított, ám lábak helyett kígyófarka volt. Hésziodosz, a görög költő azt is megjegyzi: az aranykori emberek a Boldogok Szigete elsüllyedése után átváltoztak jóságos kígyókká, s ebben az alakban vannak jelen ma is. Vajon ezeknek az aranykori kígyóembereknek a legendája arra utalna, hogy évezredekkel, talán évmilliókkal ezelőtt tényleg létezhettek hüllő-humanoid „ötvözetek”?

Űrből jött kétéltűek

Kétéltű, vagy hüllőszerű, isteneknek tartott lények számos nép hagyományában előfordulnak, de a legdöbbenetesebbek talán a Nyugat-Afrikában (Mali területén) élő dogon törzs mítosza. Eszerint az ősidőkben a Sziriusz egyik bolygójáról kétéltű lények érkeztek a Földre. Ők a Nommo-k, akikből
az emberiség első tanítómesterei lettek. A különös faj a dogon papok hiedelme szerint két hullámban látogatott el bolygónkra. Először egy bizonyos Ogo-nak kellett kényszerleszállást végeznie a Földön, majd egy Nommo nevű jövevény érkezett hét társával. Küldetésük az volt, hogy benépesítsék az akkor még jórészt kihalt bolygót. Egy hatvan rekesszel rendelkező égi bárkán jöttek, és - noha külsejük ijesztő volt - a dogonok „a mindenség tanítóinak, a szellemi tanok őrzőinek, az esőosztóknak és a vizek urainak" nevezik őket

Égből érkezett kétéltű lények Mezopotámia hagyományában is megjelennek: ők az úgynevezett Anunakik. De a japán folklór is ismer ehhez hasonló, szokatlan küllemű jövevényeket, hebi néven. Utóbbiak tenger alatti városokban élő kígyóemberek, akik a csillagokból jöttek - mások szerint viszont nem mások, mint ösidőkben élt emberek, akik kígyó alakban születtek újjá...

Kék bőrű, háromszemű lények

E tenger alatti buborékvilágok az indiai mitológiában is szerepelnek. Lakóikat itt nágáktuk, azaz „kígyóemberek’-nek hívják, akikről azt mesélik: vagy a víz mélyén, üvegfalú gömbökben, vagy pedig az óceán alá nyúló barlangokban élnek. Úgy tartják róluk, hogy mesés drágaköveket őriznek, de önzők, irigyek, viszálykodók, akik mélyen gyűlölik az emberek faját. Egy másik, az emberiséggel ellenséges faj - a Mahábhárata című indiai eposz szerint - az úgynevezett Nivátakavacsák voltak. Városaik a tenger mélyén, óriási üvegbuborékokba zárva lebegtek a vízben, és a szöveg általában úgy értelmezhető, hogy e buborékvárosok valahol az Indiai-, vagy a Csendes-óceánban voltak. De vannak olyan részek az eposzban, ahol mintha az derülne ki, hogy a Nivátakavacsák vízi birodalmát egy másik bolygó tengere mélyén kell elképzelnünk. Ezek a lények állítólag kék bőrű, kígyóarcú, két lábon járó humanoidok voltak, homlokukon egy harmadik szemmel. Indra isten ellenük küldte fiát, Ardzsunát, aki az emberfaj legnagyobb harcosa volt, hogy semmisítse meg a buborékvárosokat. A kétéltű lények vezérei keményen védekeztek: láthatatlanná tették a víz alatti településeket, úgyhogy Ardzsuna és katonái képtelenek voltak megtalálni őket.
Végül azonban az embereknek sikerült áttörni a láthatatlanságpajzsot, és lőni kezdték a buborékvárosokat. A Nivátakavacsák erre - az eposz szerint - felkorbácsolták a tengert, s hatalmas hullámok keltésével próbálták hárítani a támadókat. Csakhogy végül Ardzsuna „egy háromszoros lángból álló szörnyű sugárral döfte keresztül”e városokat, melyek lángba borultak, és porrá égtek. Az emberek győztek, az életben maradt kétéltűek pedig elismerték Indra isten felsőbbségét, és hódoltak neki...

Szövetség a buboréklakókkal

A szkeptikus kutatók persze ezt a történetet - és az ehhez hasonlókat - puszta allegóriának fogják fel, mely a „jó” istenek és a „gonosz” démonok közti örök küzdelmet mutatja be. Ám a mítosz olyan precízen ír le bizonyos csúcstechnológiákat, fegyvereket, berendezéseket, hogy egyszerűen képtelenség légből kapott mesének tartani az efféle részleteket.

A hullámverés-keltő fegyver kifejlesztésére például a modern haditechnikában is kísérletek folynak. Csakúgy, mint a láthatatlanság-pajzs: egy olyan energiamező létrehozása, melynek köszönhetően a katonai járművek a radar számára érzékelhetetlenné válnak. A „háromszoros lángból álló szörnyű sugár" pedig talán egy háromféle hasadóanyagot is tartalmazó atombomba, vagy más nukleáris fegyver lehetett?

Végül pedig a legrejtélyesebb részlet: a buborékvárosok... Ha voltak is valaha ilyenek Földünkön, nem sok régészeti nyomuk maradhatott: a mítoszok ugyanis makacsul állítják, hogy ezeket a tenger alatti településeket az emberek lerombolták egy vagy több, nagy háború végén. A túlélő kétéltűek azonban - állítólag - ezek után megbékéltek az emberiség uralmával, s szövetséget kötöttek velük.

Ennek során pedig (az indiai mítoszok szerint) e tengerlakók immár nem buborékvárosokat, hanem valódi kőépítményeket emeltek a víz alá, az indiai szubkontinens partjai mentén. Kitalált történet volna ez is? Az elmúlt évek egyik régészeti szenzációja volt, amikor dr. S. Kathiroli vezetésével Gujarat mellett feltártak egy tenger alatti várost, gyönyörű sétányokkal, teraszokkal, palotákkal - majd nem sokkal később Mahabalipuram közelében egy másikat is.

Graham Hancock, a neves brit kutató mindezt így kommentálta: Immár egyértelmű bizonyítékot nyertünk, hogy a lenézett, kinevetett „mesék, mítoszok, legendák mindmind színigazak”. Itt az idő tehát, hogy átgondoljuk a történelmünket, melybe - ezek szerint - talán a hüllőemberek és a buborékvárosok is „beleférnek”...