UFO eltérítések a XX: századból I.:Dél-Amerika

Bár napjainkban kevesebbszer hallani az idegenek által történt eltérítésekről ,a huszadik században több könyv és újságcikk jelent meg a témában.A következőekben kontinensek szerint lebontva érkeznek beszámolók az eltérítésekről,persze a teljesség igénye nélkül.De vágjunk is bele,az első részben célunk :Dél-Amerika.

Még emlékszünk arra, hogy Antonio Villás Boas esetével Dél-Amerikában kezdődött minden. A kontinens második helyen áll az USA mögött.
Szembetűnő az a tény is, hogy a dél-amerikai esetek főszereplői majdnem kizárólagosan csak férfiak, és 42 esetből 36-ban csak egy szemtanú volt.
Villás Boas esete előtt feltehetően másokkal is történtek hasonló dolgok, de azokat nem hozták nyilvánosságra.

Az 1950 és 1960 között történtek hasonlóak az 1947-ben, az olaszországi Villa Santinában megfigyelt esethez. Az idegen lények senkit sem akartak elhurcolni, csupán jelezték, hogy ne zavarják őket. A geológus kíváncsiságáért „bűnhődött", mint ahogy a dél-amerikai tanú is, akit egy szőrös törpére emlékeztető lény „leckéztetett" meg.

A két tizenkilenc éves vadász, Lorenzo Flores és Jesus Gomez esete tipikusnak mondható. 1954. december 10-én késő éjjel az akkor már néptelen venezuelai főút közelében voltak, amikor egy korongra emlékeztető tárgy szállt le mellettük, amelyből négy alak lépett elő. Csupán egy méteresek voltak, szőr borította őket. Nyilvánvaló szándékuk az volt, hogy elrabolják a két fiatalembert.

Lorenzo és Jesus persze nem akart engedelmeskedni. Lorenzo puskájával ráütött egyet arra a lényre, amelyik a barátját akarta elvinni. „Mintha sziklára ütöttem volna, a fegyver el is tört" - mondta később. Jesus elájult, s mialatt Lorenzo élesztgetni próbálta, addigra a lények eltűntek. A két fiatalember sérülésekkel tele, zaklatottan érkezett a rendőrségre, hogy bejelentést tegyen. Ott azt a magyarázatot kapták, hogy bizonyára vadállatok támadták meg őket, ezt bizonyítják a testüket borító karcolások is.

A következő időrendbe állított esetekben érdemes megfigyelni az orvosi kezeléseket, amelyek igyekeztek ellensúlyozni a sajtó túlkapásait. Meggyőződhetünk arról, hogy az igazi „robbanásnak" 1968 éve számított Dél-Amerikában is, akárcsak az USA-ban.

San Pedro de los Altos, Venezuela, 1965. augusztus 7. 
A három tanú, két üzletember és egy jó nevű nőgyógyász, Caracastól ötven kilométerre délre egy farmon beszélgetett.A nap lemenőben volt.Hirtelen vakító fény tűnt fel a semmiből. A férfiak meglepődve felnéztek az égre, és egy ragyogó, sárga fényt kibocsátó gömböt láttak lefelé ereszkedni. Mindhárman zümmögő hangot hallottak. Egyikük el akart futni, de az orvos azt javasolta, hogy inkább várják ki, mi lesz a vége.A gömb éppen a föld fölött lebegett, még jól látható távolságra tőlük. Egy sugarat bocsátott le, amelyen két lebegő alak ereszkedett le. A furcsa lények két méter körüliek voltak, hosszú hajuk aranyszőke, kerek szemük hatalmas. A férfiak megbénultak a félelemtől, noha a közeledő lények azt sugallták, hogy ne féljenek, nyugodjanak meg.

Az idegenek mintha megérezték volna a három földi ember rémületét, mert bátorító hangon - amelyet gondolatátvitellel továbbítottak - egyre csak azt ismételték : „Hozzátok beszélünk egyenesen." Egyedül az orvos tudta leküzdeni a dermedtségét, és emberi nyelven néhány kérdést tett fel az idegeneknek. A válaszok ismét gondolatátvitellel jutottak el mindhármójukhoz.

A kimerítő válasz így hangzott : „Az Orion csillagképből jövünk. Azért vagyunk itt, hogy tanulmányozzuk az emberi pszichét és adaptáljuk a mi fajunknak megfelelően. A veletek való keresztezés lehetőségét kutatjuk."

Azt is elmondták, hogy az egyméteres teremtmények a Kis Göncölről jöttek, ám szándékuk nem egészen világos. Az Orion követei békés lények, hiszen ha akarnák, eszközeikkel megsemmisíthetnék akár a Holdat is. Amúgy pedig csak olyan berendezéseket hoztak magukkal, amelyekkel megakadályozhatnak „egy plutónium-robbanást".

Az idegenek még filozófiai nézeteikről is mondtak egyet s mást, de ettől fogva a tanúk már csak homályosan képesek visszaemlékezni. Aztán a lények hamarosan eltűntek.

Ez a találkozás még abban az időben történt, amikor az idegenek nem végeztek genetikai kísérletet. Ha ezt a tényt figyelembe vesszük, arra kell gondolnunk, hogy az idegenek az orvossal közölték terveiket. A beszámolók kétféle típusú földönkívüli egyedekről szólnak, egyrészt magas, szőke hajú, kék szeműekről, másrészt csúnya, alacsony, nagy szemű, hasított orrú, kis szájúakról. 

Alfonso Rey nyugalmazott pilótát szintén magas lények látogatták meg 1972 novemberében az argentínai Tres Aroyosban. Rey olvasott, miközben szólt a televízió. A készülék egyszer csak megbolondult, mire a férfi fölállt, hogy megigazítsa. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Amikor elfordult a készüléktől, karosszékében egy keleties szemű, fémeszöld színű ruhát viselő, magas alak ült. A furcsa jelenség nem közölt semmit, még a felkínált pohár vizet is visszautasította. Alfonso megérintette, olyan volt, mintha szivacshoz ért volna. Kikísérte a kertbe, ahol az alak fölnézett az égre, és a következő pillanatban már el is tűnt.

Villa Bordeu, Argentína, 1973. október 28.

 Az eset részletes leírása (FSR, 1980. november 4. ) remekül bizonyítja, hogy milyen alapos orvosi vizsgálatokat lehet végezni az ilyen esetekben.

A kérdéses napon, éjjel egy órakor egy huszonöt éves gépkocsivezető, Dionisio Llanca kereket cserélt egy elhagyott úton. Egyszer csak sárga fénysugárra lett figyelmes, amely megbénította. Közelében egy korong lebegett, miközben három jövevény, közülük az egyik nő, szállt ki belőle.

Hajuk világos volt, hatalmas szemük keleties vágású. Szürke overált viseltek. A szemtanú szerint átlagos magasságúak voltak, de minden bizonnyal a magasabb faj képviselői lehettek. Furcsa, nyöszörgő hangokat hallattak. Az ájult Dionosio ujjából vérmintát vettek. Körülbelül egy óra múlva tért magához, igen rossz állapotban volt,így talált rá egy arrajáró, aki a közeli Bahia Blanca kórházába vitte.

A kórházi jegyzőkönyv a következőket tartalmazza : „Neve ismeretlen. Baleset színhelye a 3-as főút El Cholo közelében. A sérült állítása szerint valamilyen erős fény vakította meg őt. A fény egy repülő csészealjból eredt, többre nem emlékszik. Látott azonban két szőke férfit és egy nőt. Sérülés tapasztalható a koponyán és a jobb halántékon. A sérült amnéziában van." A kórházban autó balesetre gondoltak, ezért dr. Ricardo Smirnoff traumatológust hívták a beteghez.

A doktor így nyilatkozott: „Kezdetben azt hittem, hogy valami elütötte. A repülő csészealjakkal kapcsolatban két eset lehetséges, vagy hisz bennük az ember, vagy nem. De el kell ismernem, hogy Llanca esete nagyon furcsa, sőt rendkívüli volt."

Dionisio igazságszérumot kapott, hogy gyorsítsák az emlékek feltárását. Dr. Eladio Santos emellett hipnózist is alkalmazott. Dionisio ekkor már valóban jobban emlékezett. Elmondta, hogy egy fényes szobában volt. A lények arra figyelmeztették, szörnyű katasztrófa fenyegeti a Földet, ha az emberek nem változnak meg,ők, az űrlények állítólag azért jöttek, hogy „ feljegyzéseket készítsenek az utókor számára ". Nem nagyon hittek az emberek túlélési lehetőségeiben. 1960 után taktikát változtattak, és attól kezdve arra lettek kíváncsiak, hogy mennyire vagyunk alkalmazkodóképesek, arra az eshetőségre, ha itt valami végzetes dolog történne. Azt is meg akarták tudni, hogyan viselkedne a földi ember, ha néhány példányát máshová telepítenék.

Nem hiszem, hogy egy gépkocsivezető ilyen pompás magyarázaton törné a fejét, amely ráadásul nagyon sok vonásában megegyezik másokéval is.

Bahía Blanca, Argentína, 1975. január 5.

 Az alábbi történet szereplője egy huszonnyolc éves vasutas, Carlos Alberto Díaz, aki szintén egy ufó fedélzetére került. Emlékei igen elevenek maradtak. A vizsgálatot Pedro Romaniuk vezette.

Carlos másodállásban pincérként dolgozott, aznap hajnali négykor munkahelyéről ment éppen hazafelé. Egyszer csak erős zümmögést hallott, majd egy fénysugár megvakította, megbénította, a következő pillanatban pedig már lebegett is fölfelé. Aztán elájult. Különös helyiségben tért magához, ahol a levegő a padlózatban lévő lyukakon keresztül áramlott befelé. Szédült és hányingere volt. Egy lény közeledett feléje. Átlagos magasságú testét zárt öltözet fedte. Valamiféle szívó-szerkezettel kihúzott néhány hajszálat Carlos fejéből, de ezzel nem okozott fájdalmat. Amikor Carlos megérintette a lény testét, habszivacsszerűnek találta.

A férfi az út mellett ébredt fel reggel nyolckor. Az órája 3.50-kor megállt. Egy arra haladó autós azt gondolta, hogy Carlost elgázolták, és a közeli Retiróban lévő vasutas kórházba vitte. Amikor Carlos erről tudomást szerzett, ugyancsak megdöbbent, hiszen Retiro Buenos Aires szomszédságában volt, ötszáz kilométerrel arrább attól a helytől, ahol ő a fénysugarat észlelte.

Felesége eközben rettenetesen aggódott, s csak akkor könnyebbült meg, amikor azt hallotta, hogy férje jól van. A rendőrség kiszállt a helyszínre, de nem állapított meg semmi rendkívülit. A férfit orvosokból, pszichiáterekből álló szakember gárda vette kezelésbe. Felesége is odautazott (ez teljes napot vett igénybe).

A vizsgálat kiderítette, hogy azokat a bizonyos hajszálakat gyökerestül távolították el. Erre nem találtak magyarázatot. Az egyik orvos kételkedni kezdett abban, hogy csupán négy órával azelőtt Carlos Bahía Blancában lett volna, mire a férfi megmutatta az ottani helyi lap reggeli számának egy példányát.

Carlos Díaz kerülte a nyilvánosságot, de kutatóknak szívesen  elmesélte a történetet. Később azt mondta: „Nem tudom, hogy hisznek-e nekem. Ha nem velem esik meg mindez, és valaki csak úgy elmesélné, én biztos, hogy nem hinném el. Annyi azonban bizonyos, hogy velem megtörtént."

Putre, Arica, Chile, 1977. április 25.

Az alábbi esetet azon frissiben alapos vizsgálatoknak vetették alá.Hajnali 3.50 volt. Négyezer méterrel egy Putre nevű kis városka fölött, a kietlen sivatagos fennsíkon Armando Valdes tizedes vezetésével egy hattagú járőr tartózkodott. Pedro Rosa-les, a soros őrszem hirtelen két ibolyaszínű fénypontot pillantott meg az égen, amint azok éppen lefelé igyekeztek a földet pásztázva. Az őr riasztotta a parancsnokot, aki azonnal utasította az embereit, hogy oltsák el a tábortüzet.

A tárgy közben odaért a közelükben lévő lejtő aljába. Jól látták, hogy a fényes magot kisebb fénypontok övezik. A tizedes előbb istenhez fohászkodott oltalomért, majd kiadta a parancsot embereinek, hogy fedezzék, amíg ő megközelíti a tárgyat. A kőfalon átlépve elindult, aztán hamarosan elnyelte a sötétség. Nem sokkal ezután a tárgy is eltűnt.

Az ijedt katonák csak várakoztak az éjszakát kémlelve.

Negyedórával később megjelent mögöttük(!) Valdes, de olyan volt, mintha transzban lépegetne. Ezt motyogta egyre: „Nem tudod, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, de ígérjük, vissza fogunk jönni." Ezután eszméletlenül esett össze.Emberei megtettek érte mindent, ami tőlük telt. Amikor világosabb lett, akkor vették észre, hogy a tizedes arcát sűrű borosta fedi, mintha már napok óta nem borotválkozott volna. Kiderült továbbá, hogy az órája fél ötkor megállt, de a digitális kijelzésű naptár április 30-át mutat, pedig még csak 25. volt.

Néhányan lekísérték a parancsnokot a városba, ahol Araned professzor szalagon rögzítette a megzavarodott katona vallomását. Szenzációt szimatolva hamarosan megérkeztek az újságírók is, de a szolgálat megtiltotta Valdesnek, hogy beszéljen.

Hat évvel később az egyik lap munkatársa megpróbálta feléleszteni az esetet. A hadsereg hivatalos nyilatkozatban ismerte el a történteket, de Julio Canessa tábornok, a chilei hadsereg vezérkari főnökének helyettese közölte, hogy Valdes továbbra is csak Pinochet elnök beleegyezésével nyilatkozhat. Az engedélyt megkapták, de a tizedes csupán ennyit mondott: „Nem emlékszem semmire abból a tizenöt percből. Teljes üresség van a fejemben. Azokat a szavakat sem tudom felidézni, amelyeket visszatérésemkor mondtam, pedig a fiúk váltig azt állítják, miszerint közöltem, egyszer még beszélni fogok, de arra még várni kell."

Talán sosem tudjuk meg, mi történt akkor hajnalban Valdes tizedessel.

Fragata Pelotas, Brazília, 1978. március 3.

 A tizennyolc éves José Alvaro éppen apja házához indult, hogy bezárja éjszakára, amikor állítása szerint kék sugárzás érte. Elájult. Amikor magához tért, fülében egy hang folyton azt ismételgette, hogy a „feladat végrehajtva", és szemei előtt mintha háborús film kockái peregtek volna. Megrázta magát, és ekkor látta, hogy hajnali négy óra.

A történetről Luis do Rosario Real, a helybéli ufókutató is tudomást szerzett, aki elvitte a fiút Dr. Palmor Carapecos pszichológushoz. Két héttel az események után José Alvaro a hipnózisos kezeléseknek köszönhetően „visszaemlékezett", hogy egy magas, ezüstös hajú, nagy szemű női lény különös helyiségbe kísérte. Először ledörzsölte testét, majd szexuális aktusra késztette. Végül azt mondta a fiúnak, hogy még más feladatot is szánnak neki.

A kezeléseket megelőzően Jósé anyjának furcsa álma volt: egy hang azt mondta neki, hogy fia hamarosan apa lesz, de gyermeke egy másik világban születik meg.

Az is a hipnózisos kezelések előtt történt, hogy két kőműves is furcsa dolgokról tett jelentést. Azon a helyen, ahol Jósé az ufóval találkozott, egyetlen épület volt, abban lakott a két mester. Azon a bizonyos éjszakán különös fényeket láttak a házuk fölött. Továbbá jelentkezett egy férfi, aki éppen akkor járt arrafelé, és látta a földön fekvő fiatalembert, de tovább ment, mert azt hitte, hogy José mindössze részeg álmát alussza.

Ponta Negra, Brazília, 1979. október 15. 

Ezt az esetet, amelynek két szemtanúja is van, Irene Granchi vizsgálta igen részletesen. Az egyik tanú egy huszonöt éves egyetemi hallgató fiatalember, aki Saquaremában hagyta a jogosítványát, azért vissza kellett utaznia Rióból a tengerparti autópályán. Vele volt Margarida Henriquieta Marchesini, művésznevén Luli Oswald is, aki ismert zongorista, mellesleg hét gyermek anyja, s természetfölötti gyógyító képességeit egy mongoloid gyerekeket kezelő klinikán is kamatoztatja.

Este fél tíz volt. A partmenti út fölött feloszlottak az esőfelhők. Menet közben Luli csak a beszélgetés kedvéért megkérdezte a fiatalembert, hogy mit szólna, ha egy repülő csészealjjal találkozna. Mintha varázsszóra történt volna, a tenger felől kupolaszerű tárgy tűnt fel az égen, rajta három fényponttal.

A két ember csodálkozva autózott tovább, miközben a fények a nyomukba szegődtek. Találgatták, mi lehet az. Talán valami csillag vagy a Hold? Ufó nem lehet, túl'sok lenne a véletlen egybeesésből. Mindenesetre úgy döntöttek, hogy letérnek a tengerparti útról.

Csakhogy rossz irányba fordultak, és újra a tengerparton találták magukat, de nem volt más választásuk, folytatták azutat. Addigra már fél tizenkettő volt, legszívesebben otthon lettek volna már. Akkor hirtelen fények emelkedtek ki a tengerből, valami fölszippantotta a vizet, s ettől olyan lett, mint egy hatalmas gomba. Az autó akadozni kezdett, és a két utas egyre jobban félt. Az út másik oldalán magasodó hegyek fölött hirtelen egy szivar alakú tárgyat pillantottak meg, az oldalán narancssárga ablakokkal. Egyszer csak az egész környéket bevilágítva három ragyogó gömb ereszkedett le a tárgyból, egyenesen a két ember felé. Ők még jobban megrémültek, és azt latolgatták, mi a biztonságosabb: maradjanak-e az autóban vagy szálljanak ki és bújjanak el valahová. Ám további hezitálásra már nem volt módjuk, mert elvesztették eszméletüket.

Ki tudja, mennyi idő múlva a kocsiban tértek magukhoz, de nem az autópályán, hanem egy tanya mellett vezető mellék-úton. Luli felismerte a helyet, és emlékezett arra is, hogy a közelben van egy benzinkút, ahol késő este is adnak kávét. Odahajtottak, kértek volna két kávét, de a kutas közölte velük, hogy ilyen későn már nem szolgál fel. Hajnali két óra volt ugyanis.

Öt nappal később Luli megkereste Irene Granchit, akinek a címét a helybéli paptól tudta meg. Bob Pratt, a MUFON kutatója is Irene-nél tartózkodott épp, így ő is bekapcsolódott a munkába. Kiderült, hogy az autó, egy 147-es Fiat egyik oldala erősen mágneses lett, Luli órája használhatatlanná vált, mert egyre jobban sietett, s ami a legaggasztóbb volt, Luli szeme a kaland után két napig rettenetesen égett, s belső égés következtében megszűnt a vizeletkiválasztása.

Luli Oswald vállalta a hipnózisos kezelést, amelyet Dr. Silvio Lago végzett magánrendelőjében. Eredményül egy hihetetlen történet bontakozott ki.

Már tudnak az ufó jelenlétéről. Hirtelen azt veszik észre, hogy egy fénysugár egyszerűen fölemeli az autót. Luli felsikolt, de máris egy helyiségben találja magát az autóval együtt. Csúf, visszataszító teremtmények állják körül őket. Alig magasabbak egy méternél, de a karjuk hosszú és vézna, a bőrük szürkés, vonásaik szögletesek. A szájuk és az orruk csak egy-egy vágás. Luli már meztelen, az alakok fénysugarakkal vizsgálják a testét. A fülében fájdalmat érez. Hajmintát vesznek tőle, majd nőgyógyászati vizsgálat következik. Telepatikusan közlik vele, hogy azért választották őt, mert ESP-vei (érzékszerveken túli észlelés) rendelkezik. Vele ugyan nem tudnak mit kezdeni (talán mert már túl van a megtermékenyülési korszakon), de a fiatalember érdekli őket, mint mondják, „kísérleti célokból". A fiú meztelen teste kiterítve fekszik egy márvány simaságú asztalon, rajta is különféle vizsgálatokat végeznek, mindenféle mintát vesznek tőle. Az űrbéliek azt mondják, hogy a Neptun közeléből jöttek, egy kisebb galaxisról.

Teljes tudatában Luli abszurdumnak tekintette az egész esetet, ami mégis úgy történt meg, ahogy Irene Granchinek elmondta.

Botucatu, Brazília, 1982. november 29.

 E nap hajnalán a harminckét éves Joao Valerio de Silva megszomjazott, és kiment a konyhába, hogy vizet igyon. Hirtelen egy fénysugár magával ragadta, és Joao máris egy ufó fedélzetén lebegett. Furcsa teremtményeket látott, aztán odament hozzá egy meztelen nő, megérintette az arcát, mire a férfi elájult. A családja napkeltekor talált rá, amint teljesen meztelenül feküdt a földön, a ruhái kupacban hevertek mellette. A bőrét vörös foltok borították mindenütt. Az órája 4.20-kor megállt.

Először felesége és lánya vette kezelésbe, de aztán jobbnak látták, ha orvost hívnak. Az orvos ismeretlen eredetű sérüléseket fedezett fel Joao nemi szervén. A vizsgálatokat azonban kísérteties dolgok nehezítették, néhány tárgy, köztük egy serpenyő önálló életre kelt ugyanis.Dr. Luciano Stancka úgy vélekedett, hogy ennyi képtelenséget nem talál ki magától az ember.

Chapeco, Brazília, 1983. december 14.

 Az eset kivizsgálója Dr. Walter Buhler volt, tanúja pedig Antonio Tasca, a Radio Chapeco egykori bemondója, az események idején marhatenyésztő. Állítása szerint világos bőrű, keleties szemű lények hurcolták magukkal azon a bizonyos éjszakán. (Nő is volt köztük, aki Cabalának mondta magát, és azt is közölte, hogy egy Agali nevű világról jöttek.) Azért választották Antoniót, mert úgymond „kozmikus agya" van. Egy üzenetet tápláltak elméjébe, amelynek köszönhetően sohasem fogja elfelejteni őket.

Antonióra nem lehet azt mondani, hogy feltűnési viszketegségben szenvedett volna. Amióta ez történt vele, azóta nem érdekli az anyagi világ. Dr. Julio Zawadscki megvizsgálta, és a hátán sérülések nyomait találta. Mint mondta, nem tudta megállapítani, hogy mi okozta valójában az égési sebeket, mert nem tapasztalt lázat és az égési sérülésekkel járó egyéb tüneteket. Az eset továbbra is rejtély marad.