HOGYAN ÉRKEZTEK AZ ELSŐ FEHÉR EMBEREK A SÁJENEKHEZ?

 

Sájen indián legenda

Ré­ges-ré­gen, egy nyá­ron, a sá­je­nek a Mis­sou­ri fo­lyó mel­lett tá­bo­roz­tak. Egy reg­gel fel­éb­red­vén ál­muk­ból, Vö­rös Sas és fe­le­sé­ge egy fur­csa szer­ze­tet lá­tott a ti­pi­jük­ben fe­küd­ni. Az asszony meg­ijedt és si­kol­toz­ni kez­dett. Fér­je csi­tít­gat­ta, és kö­ze­lebb ment az is­me­ret­len lény­hez, ami köz­ben las­san ülő hely­zet­be emel­ke­det. Vö­rös Sas lát­ta, hogy az ide­gen úgy néz ki, mint egy sá­jen, de a bőre és a haja fe­hér volt, és nyel­vét nem le­he­tett ér­te­ni.

A fér­fi na­gyon so­vány olt, alig ár­vál­ko­dott egy ke­vés hús a csont­ja­in, és ru­há­ja sem állt más­ból, mint fű­ből és mo­há­ból. Alig élt. Vö­rös Sas meg­kí­nál­ta en­ni­va­ló­val, de na­gyon gyen­ge volt és ki­me­rült, ezért a gyom­ra nem tud­ta be­fo­gad­ni az ételt, de né­hány hét alatt meg­erő­sö­dött.Vö­rös Sas azt mond­ta fe­le­sé­gé­nek, hogy tart­sa ti­

tok­ban az ide­gen je­len­lé­tét. At­tól tar­tott, hogy tör­zse meg­öl­né, ha meg­ta­lál­ná, mert azt hin­né, hogy bajt hoz rá­juk. Né­hány nap múl­va egy em­ber jár­ta vé­gig a tá­bort a fő­nö­kök üze­ne­té­vel, mi­sze­rint más­nap fel­sze­dik a sát­ra­kat és ar­rébb áll­nak.

Tud­ván, hogy így so­ká­ig már nem rej­te­get­he­tik az ide­gent, Vö­rös Sas fel­fed­te a tit­kát népe előtt.

„Test­vé­rem­mé fo­gad­tam ezt az em­bert!” – szólt a tör­zsé­hez. – „Aki egy uj­jal is hoz­zá­ér, azt sa­ját kezű­leg in­té­zem el! A Nagy Szel­lem kül­döt­te, és így sze­ren­csét hoz ne­künk!”

Így hát Vö­rös Sas fel­öl­töz­tet­te, meg­etet­te és vissza­ve­zet­te az élet­be. Rö­vid idő alatt az ide­gen már be­szélt né­hány szót sá­jen nyel­ven. De leg­job­ban a törzs jel­be­szé­de ment neki. El­mu­to­gat­ta Vö­rös Sas­nak, hogy a messzi ke­let­ről ér­ke­zett; on­nan, ahol a Nap kel.

„Öt tár­sam­mal in­dul­tunk hód­ra va­dász­ni. Egy ta­von evez­tünk egy csó­nak­ban, ami­kor a szél vi­ha­ros­ra for­dult. A csó­nak fel­bo­rult, és a tár­sa­im oda­vesz­tek. Én meg­me­ne­kül­tem, és egye­dük bo­lyong­tam a vi­lág­ban. Gyö­ke­re­ket és bo­gyó­kat et­tem, ru­há­za­tom le­sza­ka­do­zott ró­lam. Fél­hol­tan és va­kon ér­kez­

tem meg a tá­bo­ro­tok­ba, és es­tem be a sát­ra­tok­ba.”

És szá­zad­szor­ra is meg­kö­szön­te Vö­rös Sas­nak, hogy meg­men­tet­te az éle­tét. Az­tán így foly­tat­ta:

„Ná­la­tok azt lát­tam, hogy te és a fe­le­sé­ged ke­mé­nyen dol­goz­tok. Hogy még a tűz­gyúj­tás­hoz is két bo­tot kell össze­dör­zsöl­nö­tök. Hogy a fe­le­sé­ged sül­tüs­ké­ket hasz­nál a var­rás­hoz. Hogy kő­edé­nyek­ben főz. És te pe­dig kő­he­gyet raksz a nyíl­vessző­d­re. Ezek túl­sá­go­san bo­nyo­lult és fá­rad­sá­gos mun­kák. Az én né­pem ha­tal­mas és ren­ge­teg em­ber­ből áll. Sok olyan esz­köz­zel bír, ami­vel ti, in­di­á­nok nem.”

„Mik vol­ná­nak azok?” – kér­dez­te kí­ván­csi­an Vö­rös Sas.

„olyan dol­gok, pél­dá­ul, ami a fe­le­sé­ged­nek a var­rás­hoz nél­kü­löz­he­tet­len len­ne. Éles fém­ké­sek vagy egy­sze­rű tűz­gyúj­tó esz­kö­zök. És egy olyan fegy­ver, ame­lyi­ket fe­ke­te por­ral kell meg­töm­ni, vas­go­lyó­kat kell be­le­ten­ni, és sok va­dat le­het vele könnye­dén meg­öl­ni. Bár­mennyit hoz­ha­tok ne­ked és a né­ped­nek, ha se­gí­te­tek ne­kem hód­pré­met gyűj­te­ni. A né­pem na­gyon sze­re­ti eze­ket a pré­me­ket és sok hasz­nos esz­köz­zel fog ér­tük fi­zet­ni.”

Vö­rös Sas el­me­sél­te a tör­zsé­nek, ami­ket a fe­hér

em­ber mon­dott neki. Össze is gyűj­töt­tek neki egy cso­mó hód­pré­met. Tra­vo­á­ra kö­töt­ték őket, a tra­vo­á­kat ku­tyák há­tá­ra, és az ide­gen egy na­pon el­hagy­ta a tá­bort ke­le­ti irány­ba, ahol a Nap kel.

Jó né­hány te­li­hold el­fo­gyott már, és Vö­rös Sas már majd­nem el­in­dult utá­na, ami­kor egy ra­gyo­gó na­pos reg­ge­len a sá­je­nek egy menny­dör­gés­hez ha­son­ló han­got hal­lot­tak a tá­bo­ruk­hoz kö­zel. Ke­let felé néz­tek és egy em­bert lát­tak vö­rös ka­bát­ban és vö­rös ka­lap­ban. Egy fe­ke­te bot­ra em­lé­kez­te­tő fegy­vert emelt a feje fölé, és han­gos ki­ál­tás­sal in­di­án nyel­ven üd­vö­zöl­te őket.

Ami­kor kö­ze­lebb ért, ak­kor lát­ták, hogy az ide­gen tért vissza hoz­zá­juk, aki egy nagy cso­mó hód­pré­met vitt el tő­lük jó né­hány hold­töl­té­vel az­előtt. És cse­ré­be ho­zott is ne­kik min­dent, amit meg­ígért. Ké­se­ket, fegy­ve­re­ket és fém­esz­kö­zö­ket. Az­tán meg­mu­tat­ta ne­kik, me­lyi­ket ho­gyan kell hasz­nál­ni. Vé­gül meg­mu­tat­ta a pus­kát, a fe­ke­te port, és azt is, ho­gyan le­het vele a menny­dör­gés hang­ját utá­noz­ni.

Ez az igaz tör­té­ne­te an­nak, ami­kor a sá­je­nek elő­ször ta­lál­koz­tak a fe­hé­rek­kel.