A világ legmélyebb kanyonja egy teljesen elzárt, csodálatos világ
A Cotahuasihoz képest a Grand Canyon semmiség
Ahogy
azt már korábban taglaltuk több ízben, a dél-amerikai kontinens minden
tekintetben igen különleges hely, sokan nem is sejtik, milyen csodálatos
dolgokat rejt magában és ezek közül hiába mutattam már be néhányat az
elmúlt hetekben, még csak a felszínt kapargatjuk, hiszen rengeteg olyan
téma van, amely megérdemelne egy posztot legalább - és ez már csak azért
is, hogy tudjunk többet arról a világról, amelyben élünk, legyen az
akár Magyarországon vagy mondjuk Chilében.
Hogy
ne is szaporítsuk tovább a felesleges szavak tengerét, ismerjük meg hát
közelebbről a világ legmélyebb szurdokját, az amerikai Grand Canyonon
(legnagyobb mélysége 1737 méter) minden tekintetben túltevő perui
Cotahuasi-szurdokot, amely legmélyebb pontján megközelítőleg 3600 méter
mély! A kanyont az ugyanezt a nevet viselő Cotahuasi-folyó (ez a
gyönyörű folyó egyébként Peru legnépszerűbb vadvízi evezős helye) vájta
ki az évek során a több mint 6000 méter magas Coropuna és Sulimana
hegységek között (értelemszerűen innen a brutális mélység) és neki
köszönhető az is, hogy ez mind a mai napig egy rendkívüli módon elzárt
vidék, ahova egyetlen egy járható út vezet csak, a dél-perui
Chuquibambán keresztül, arequipai indulással: az út általában 10 órán át
tart legalább és pontosan olyan, amilyennek a vad, szerpentines
járatlan utakat elképzeljük, van olyan pont, ahol a buszok 4500 méter
magasságban haladnak a két hegy között.
Út
közben láthatjuk a "kivégzőhelyet" is, amely egy ősi inka sziklaszirt,
ahol a kivégzésre várókat egyszerűen kikötötték, hogy aztán a keselyűk
hajtsák végre az istenek ítéletét. De megéri az utazással járó
fáradtság, hiszen az elzártság eredményeként az itt élők sikerrel
őrizték meg ősi kultúrájuk nagy részét, ruházatukban, ünnepeikben
egyaránt az inka idők szépségét idézik fel, ráadásul a nemzeti parknak
számító területen rengeteg ősi emlék is található. A szegénység sajnos
szembeötlő, a szurdokban élők zömében mezőgazdasággal és
állattenyésztéssel foglalkoznak, de a turizmusra is elég sokan
számítanak - manapság már rengeteg a szervezett túra errefelé.
De
nem volt ez mindig így, a nagyjából 100 kilométer hosszú szurdokok
először egy lengyel csapat járta be teljesen 1981-ben, majd 1988-ban
nemzeti turistahelynek, 2005-ben nemzeti parknak nyilvánították, ahol a
fő település már ősidők óta a 2600 méteres magasságban fekvő Cotahuasi
városa, aprócska, szűk utcákkal és egy különleges emléknek számító, 17.
századi templommal. De a kanyonban több, kisebb falut is találunk még,
de van itt vízesés, természet által formált szoborszerű sziklaképződmény
és ősi "wellnessfürdő" is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése