Mítikus lények a magyar néprajzban: Sárkányok
Sok
olyan nép van a világon, amelynek mítoszaiban, mondáiban, meséiben
egyaránt előfordul a sárkány. A sárkány nem kizárólag mitikus állat,
valamiféle – több állat testrészeiből összegyúrt – többfejű
Sok
olyan nép van a világon, amelynek mítoszaiban, mondáiban, meséiben
egyaránt előfordul a sárkány. A sárkány nem kizárólag mitikus állat,
valamiféle – több állat testrészeiből összegyúrt – többfejű, lángot
lehelő félelmetes szörny. A sárkány – alakját, tulajdonságát tekintve –
változatos formában jelentkezik, akár a hiedelemmondákat, akár a
népmeséket, az utóbbin belül az egyes mesetípusokat vizsgáljuk. Mivel
megjelenési formájában a sárkány „emberi” is lehet, emberi életmódot
folytathat, helyesebb, ha a sárkányt is az általánosabb mitikus lény
fogalmával jelöljük.
A
sárkány képzete egy hosszas fejlődés eredményeképpen jött létre.
Vitathatatlan, hogy az európai népek hitvilágában a sárkányt többféle –
korábbi elképzelésekben élt – démon tulajdonságaival ruházzák fel. Itt
elsősorban a forrásokat, vizeket, hegyeket őrző szellemekre, az elemi
csapásokat előidéző démonokra kell gondolnunk. Mindezek mellett a
történeti fejlődés során a sárkányelképzelések eléggé variálódtak.
A sárkány alakja a legkülönbözőbb népek felfogásában is a kígyóhoz állt a legközelebb. A legősibb sárkányalak mindenütt kígyó,
de nem ez az egyetlen állat, amelynek alakjából, tulajdonságaiból a
sárkányt megformálták. Az egyiptomi, indiai, kínai vallásokban kezdetben
az isteneket különféle állatokkal jelképezték, aszerint, hogy az isten
milyen testi vagy lelki tulajdonságát akarták hangsúlyozni. Ezek az
állatok is hozzájárulhattak később a különböző állatok testrészeivel
rendelkező sárkányhoz. Wang Fu kínai filozófus szerint a sárkány már
kilenc állathoz hasonlít. Elképzelése szerint e sárkányok a vizek fölött
uralkodtak, a folyókat és a tengereket őrizték, a felhők tetején
utaztak (Tasnádi Kubacska 1939: 13). A görög mitológiában feltűnik a kincsőrző sárkány – gondoljunk itt az Argonautákban leírt, Jason által megölt, aranygyapjat őrző sárkányra (Trencsényi-Waldapfel 1960: 171).
Tudjuk,
hogy a sárkányokról mint hatalmas testű lények létezéséről szóló
elképzelésekhez, e képzetek megerősödéséhez jelentősen hozzájárultak a
barlangokban talált nagyméretű állatcsontok, elsősorban a kihalt
barlangi medvék csontjai. A múlt században évenként több tonna súlyú
„sárkánycsontot” szállítottak el Kína kikötőiből. A sárkánycsontnak és
sárkányfogaknak gyógyító erőt tulajdonítottak.
A középkori Európa sárkányelképzeléseiben kétfajta sárkány élt: a többfejű sárkány, amely vizet őrzött, tüzet okádott, s az embereket és állatokat egyaránt megtizedelte, valamint a repülő sárkány,
amely vihart keltett, s a fellegekben lakott. Mindkét sárkánytípusnak
több változata alakult ki. A repülő sárkány, mely elsősorban a
hiedelemmondákban él, nyilvánvalóan ősibb típus a – főleg csak
népmeséinkből ismert – többfejű sárkánnyal szemben. A különféle
sárkányokról szóló képzetek közös vonása az, hogy a sárkányt mindenütt
rosszindulatú démonnak tartják. Ez az alapvető, meghatározó tulajdonság a
középkori sárkányelképzelésekben és a jelenkori folklórműfajokban is
azonos. A magyar néphagyományban négy sárkánytípus körvonalazható.
A zomok országszerte ismert tájszó ’kígyó’ értelemben. Ismert a szónak zomak, zmok változata is. E kígyótípus rövid, vastag, kurta elképzeléséhez valószínűleg a zomok–zömök szóegyezés nagyban hozzájárult, holott e két szó nem egy tőről fakad. A zomok szláv eredete nyilvánvaló: az orosz zmeja és a lengyel zmija ’kígyó’-t, a szlovák zmija ’viperá’-t jelent; a Nyíregyháza környéki tirpák (szlovák) hiedelemben a zmok
lidércre vonatkozik. A magyar néphitben a zomok nem közönséges kígyó,
hanem mitikus lény, mellyel a pásztoroknak meg kell küzdeniük. A zomokot
zomokkígyónak, zomoksárkánynak és sárkánykígyónak
is nevezik. A különféle elnevezések ellenére a sárkánytípus jellemzői
azonosak: a zomok réten, mocsaras helyen él; disznóval, birkával
táplálkozik. A pásztor őrzésére bízott kondából napról napra hiányzik
egy-egy disznó. A pásztor – a tolvajt keresve – meglesi a zomokot.
Embereket hív segítségül, a zomokot agyonverik vagy elégetik. Meg kell
jegyezni, hogy a néphitben a zomok legyőzése mellékes epizód, a
zomokölőt nem heroizálják. A mocsári sárkányról szóló mondáinkban
viszont már igen lényeges motívum a sárkányharc. A mocsári sárkány
tulajdonképpen a zomok változata, ugyancsak réten, mocsaras helyen él,
de nem bújik el, nem marad háttérben, hanem az emberekre vadászik, és
állandó rettegésben tartja a lakosságot. Sárkány összetételű
helyneveink is (Bakonysárkány, Bősárkány, Sárkány, Sárkánycsapáspuszta,
Sárkánysziget, Sárkánytópuszta, Sárkánytanya, Szilsárkány stb.) a
mocsárban élő sárkányra, lényegében a zomokra vonatkoznak, melyekhez
többnyire sárkányharccal kapcsolatos mondák fűződnek. Ipolyi Szirmayra
hivatkozva arról ír, hogy IV. Béla a tatárjárás után alapította meg a
nemzeti sárkányrendet. A rendbe azok a vitézek kerültek, akik az
elszaporodott sárkányok irtásában jeleskedtek. Így kerültek a családi
címerekbe és templomi
festményekbe (Tombor 1967: 28) a szárnyas kígyók és a sárkányok. A
sárkányölő hőseink tetteiről szóló mondák szorosan kapcsolódnak a
„sárkányölő” Szent György-legendákhoz.
A sárkánykígyó
a magyar néphit szerint egyfejű, óriási szárnyas gyík. A sárkánykígyó
kígyóból (zomokból) keletkezik. Mihelyt a kígyó sárkánnyá válik,
megjelenik egy rongyos ruházatú parasztember, aki bűvös kantárjával
kikényszeríti a vízből, és magával viszi a fellegekbe. A sárkánykígyó
tulajdonképpen a hiedelemmondák garabonciásának a „hátaslova”. Több
hiedelemmonda szól arról, hogy a garabonciás a sárkánykígyót
Szerecsenországba viszi, összeaprítja és a húsát eladja, ott ugyanis az
emberek csak úgy tudják eltűrni a nagy meleget, hogy egy darabka
sárkányhúst tesznek a nyelvük alá. A garabonciás akaratának megfelelően a
sárkánykígyó vihart, esőt támaszt. A sárkánykígyó mindenkor igyekszik
megszökni gazdájától. Ha sikerül, akkor erdőben egy gödörben elrejtőzik,
és ott étkezés helyett kígyókövet nyal. Egyik mondatípusunk, mely
rokonságban áll a kígyó köve mesetípussal, arról szól, hogy az
ember az erdőben mély gödörbe esik, melyben sárkánykígyó tanyázik. Az
ember – a sárkányt utánozva – kígyókövet nyaldos, hogy éhségét és
szomjúságát eloltsa. A sárkány, több év után, megszánja az embert.
Miután hallgatást fogadtat vele, hazabocsátja. Az ember megszegi
fogadalmát, akaratlanul (a sárkánytól tanult fütyüléssel) elárulja magát
– az egyik variáció szerint egy idegen embernek. Az idegen nem más,
mint a garabonciás, aki szökött lovát, vagyis a sárkánykígyót keresi. A
garabonciás a sárkánykígyót a bűvös kantárral kikényszeríti a gödörből. A
garabonciás a sárkánykígyó hátán a fellegekbe lovagol. A
sárkánykígyóképzetek valószínűleg egy ősi, elemi csapásokat okozó démon
emlékét őrzik a magyar népi műveltségben (Ortutay 1940: 397).
Többfejű sárkány.
Mondáinkban, hiedelmeinkben szinte kizárólag csak egyfejű sárkányok
szerepelnek. Ezzel ellentétben népmeséinkre a többfejű sárkányalak a
jellemzőbb. A vízőrző sárkány többfejű, lángot lövellő, óriási
gyíkhoz hasonló, leányfaló szörny. A 300-as mesetípus kialakulásához
nagymértékben hozzájárult a Perseus-mítosz, illetve a Szent
György-legenda.
A három elrabolt királykisasszony (AaTh 301, 301A) mesetípus változataiban találkozunk az alvilági sárkány
alakjával. A hős leereszkedik az alvilágba, hogy a királykisasszonyokat
kiszabadítsa. Az alvilágban sorra legyőzi a sárkányokat. A birkózás, a
párviadal lényeges vonás, mivel a sárkány a hőssel ember módjára
viaskodik; egyik a másikat térdig, derékig, nyakig vágja a földbe. A
sárkánynak buzogánya, kardja is van. Tehát népmeséink az alvilági
sárkányt eleve karral, kézzel, ugyanakkor több fejjel rendelkező lénynek
tekintik. A magyar meseanyagban az alvilági sárkány – több feje
ellenére – emberhez hasonló életet él. „Várkastélyban lakik, elrabolt
földi nővel él… Emberi mivoltát szörnnyé csak az változtatja, hogy óriás
termetű, rettentő erejű démon” (Solymossy 1931: 125). Lényeges, hogy az
alvilági sárkány nem emberevő, mint a vízőrző sárkány.
A
magyar népmesék nagy részében az alvilági kastély madárlábon forog. Ezt
a motívumot, mely az orosz népmesékbe is beépült, Solymossy Sándor az
urál-altaji törökök samanisztikus mítoszaiból eredezteti (Solymossy
1929b: 150).
A felvilági sárkány a felettünk lévő világrétegben él. Ez a sárkánytípus Az égígérő fa
típusú mesékben szerepel. A többfejű, általában hétfejű sárkány ellopja
a királykisasszonyt, és felrepül vele az égigérő fára. Egy ifjú
felmászik utána, és a kastélyban lakó sárkány szolgálatába áll. Sikerül
elpusztítania a sárkányt, és táltoslova hátán
lehozza a királykisasszonyt. Jutalmul elnyeri kezét. A felvilági
sárkány azonos az alvilági sárkánnyal, mindegyiknek több feje van,
kastélyban laknak, és elrabolt földi nővel, ember módjára élnek. A
különbség az, hogy a felvilági sárkány repülni is tud.
Meg kell említenünk még az égitestrabló sárkányt, mely kizárólag az Égitestszabadító
(AaTh 328*; BN 319*) típusban fordul elő. A hős és a sárkány itt is
ember módjára viaskodik egymással, de láng és tüzes kerék alakjában is.
Az égitestrabló sárkány, az alvilági sárkánnyal szemben, ezen a
(középső) világrészen tartózkodik; nem gyalog, hanem lovon jár; nem
királykisasszonyokat, hanem égitesteket rabol; feleségeik ugyancsak
rosszindulatú démonok. A „többfejű sárkány” a magyar nyelvterületen
sajátos formát öltött; alakjára nézve szörnynek, tulajdonságaira nézve
pedig rosszindulatú embernek képzelik el mesemondóink.
Az ember alakú sárkány
főleg Északkelet-Magyarország mesekincsében fordul elő. Ez a sárkány
már nem kígyó formájú vagy többfejű állat, hanem két lábon járó,
külsőre, ruházatra, viselkedésre is emberi alak. Ámi Lajos meséiben a
sárkány ember, sőt szép ember; a mesehős csak akkor jön rá arra, hogy
sárkánnyal áll szemben, amikor a „szeme közzé nézett”. Ruszkovics István
meséjében pedig a hősnő beleszeret a sárkányba, ami mint „egy legény,
gyolcs gatyába, meg sarkantyús csizmába” sétálgat a tengerparton. Papp
János mesemondó – a sárkányról szólva – mondja, hogy „Annak is két lába,
keze van. Az túlerős, azért tartották, hogy sárkány, mert erős ember volt.” Kolumbán István udvarhelyszéki mesemondó Erzsike
c. meséjében is „a sárkánykirály nem sárkány, hanem ember volt” (Olosz
1972: 124). A magyar népmesék ember alakú sárkányára jellemző, hogy
külső kinézetre ember, az emberhez hasonlóan él; rosszakaratú, az
emberekre bajt hoz; igazi hazája az alvilágban van, s természetfeletti
erővel, hatalommal rendelkezik. Az ember alakú sárkány sok vonatkozásban
az urál-altaji népek fekete sámán alakjához, tevékenységéhez
hasonlít. A fehér sámán a világosság, a fekete sámán pedig a sötétség
istenének papja. E népek úgy vélték, hogy a fekete sámán megeszi az
ember lelkét, időnként leereszkedik az alvilági szellemekhez,
betegségeket okozhat, s ezért félnek tőle. Ő maga vagy a lelke tetszés
szerinti helyre repülhet, s természetfeletti hatalommal rendelkezik
(Erdész 1971: 123).
, lángot
lehelő félelmetes szörny. A sárkány – alakját, tulajdonságát tekintve –
változatos formában jelentkezik, akár a hiedelemmondákat, akár a
népmeséket, az utóbbin belül az egyes mesetípusokat vizsgáljuk. Mivel
megjelenési formájában a sárkány „emberi” is lehet, emberi életmódot
folytathat, helyesebb, ha a sárkányt is az általánosabb mitikus lény
fogalmával jelöljük.
A
sárkány képzete egy hosszas fejlődés eredményeképpen jött létre.
Vitathatatlan, hogy az európai népek hitvilágában a sárkányt többféle –
korábbi elképzelésekben élt – démon tulajdonságaival ruházzák fel. Itt
elsősorban a forrásokat, vizeket, hegyeket őrző szellemekre, az elemi
csapásokat előidéző démonokra kell gondolnunk. Mindezek mellett a
történeti fejlődés során a sárkányelképzelések eléggé variálódtak.
A sárkány alakja a legkülönbözőbb népek felfogásában is a kígyóhoz állt a legközelebb. A legősibb sárkányalak mindenütt kígyó,
de nem ez az egyetlen állat, amelynek alakjából, tulajdonságaiból a
sárkányt megformálták. Az egyiptomi, indiai, kínai vallásokban kezdetben
az isteneket különféle állatokkal jelképezték, aszerint, hogy az isten
milyen testi vagy lelki tulajdonságát akarták hangsúlyozni. Ezek az
állatok is hozzájárulhattak később a különböző állatok testrészeivel
rendelkező sárkányhoz. Wang Fu kínai filozófus szerint a sárkány már
kilenc állathoz hasonlít. Elképzelése szerint e sárkányok a vizek fölött
uralkodtak, a folyókat és a tengereket őrizték, a felhők tetején
utaztak (Tasnádi Kubacska 1939: 13). A görög mitológiában feltűnik a kincsőrző sárkány – gondoljunk itt az Argonautákban leírt, Jason által megölt, aranygyapjat őrző sárkányra (Trencsényi-Waldapfel 1960: 171).
Tudjuk,
hogy a sárkányokról mint hatalmas testű lények létezéséről szóló
elképzelésekhez, e képzetek megerősödéséhez jelentősen hozzájárultak a
barlangokban talált nagyméretű állatcsontok, elsősorban a kihalt
barlangi medvék csontjai. A múlt században évenként több tonna súlyú
„sárkánycsontot” szállítottak el Kína kikötőiből. A sárkánycsontnak és
sárkányfogaknak gyógyító erőt tulajdonítottak.
A középkori Európa sárkányelképzeléseiben kétfajta sárkány élt: a többfejű sárkány, amely vizet őrzött, tüzet okádott, s az embereket és állatokat egyaránt megtizedelte, valamint a repülő sárkány,
amely vihart keltett, s a fellegekben lakott. Mindkét sárkánytípusnak
több változata alakult ki. A repülő sárkány, mely elsősorban a
hiedelemmondákban él, nyilvánvalóan ősibb típus a – főleg csak
népmeséinkből ismert – többfejű sárkánnyal szemben. A különféle
sárkányokról szóló képzetek közös vonása az, hogy a sárkányt mindenütt
rosszindulatú démonnak tartják. Ez az alapvető, meghatározó tulajdonság a
középkori sárkányelképzelésekben és a jelenkori folklórműfajokban is
azonos. A magyar néphagyományban négy sárkánytípus körvonalazható.
A zomok országszerte ismert tájszó ’kígyó’ értelemben. Ismert a szónak zomak, zmok változata is. E kígyótípus rövid, vastag, kurta elképzeléséhez valószínűleg a zomok–zömök szóegyezés nagyban hozzájárult, holott e két szó nem egy tőről fakad. A zomok szláv eredete nyilvánvaló: az orosz zmeja és a lengyel zmija ’kígyó’-t, a szlovák zmija ’viperá’-t jelent; a Nyíregyháza környéki tirpák (szlovák) hiedelemben a zmok
lidércre vonatkozik. A magyar néphitben a zomok nem közönséges kígyó,
hanem mitikus lény, mellyel a pásztoroknak meg kell küzdeniük. A zomokot
zomokkígyónak, zomoksárkánynak és sárkánykígyónak
is nevezik. A különféle elnevezések ellenére a sárkánytípus jellemzői
azonosak: a zomok réten, mocsaras helyen él; disznóval, birkával
táplálkozik. A pásztor őrzésére bízott kondából napról napra hiányzik
egy-egy disznó. A pásztor – a tolvajt keresve – meglesi a zomokot.
Embereket hív segítségül, a zomokot agyonverik vagy elégetik. Meg kell
jegyezni, hogy a néphitben a zomok legyőzése mellékes epizód, a
zomokölőt nem heroizálják. A mocsári sárkányról szóló mondáinkban
viszont már igen lényeges motívum a sárkányharc. A mocsári sárkány
tulajdonképpen a zomok változata, ugyancsak réten, mocsaras helyen él,
de nem bújik el, nem marad háttérben, hanem az emberekre vadászik, és
állandó rettegésben tartja a lakosságot. Sárkány összetételű
helyneveink is (Bakonysárkány, Bősárkány, Sárkány, Sárkánycsapáspuszta,
Sárkánysziget, Sárkánytópuszta, Sárkánytanya, Szilsárkány stb.) a
mocsárban élő sárkányra, lényegében a zomokra vonatkoznak, melyekhez
többnyire sárkányharccal kapcsolatos mondák fűződnek. Ipolyi Szirmayra
hivatkozva arról ír, hogy IV. Béla a tatárjárás után alapította meg a
nemzeti sárkányrendet. A rendbe azok a vitézek kerültek, akik az
elszaporodott sárkányok irtásában jeleskedtek. Így kerültek a családi
címerekbe és templomi
festményekbe (Tombor 1967: 28) a szárnyas kígyók és a sárkányok. A
sárkányölő hőseink tetteiről szóló mondák szorosan kapcsolódnak a
„sárkányölő” Szent György-legendákhoz.
A sárkánykígyó
a magyar néphit szerint egyfejű, óriási szárnyas gyík. A sárkánykígyó
kígyóból (zomokból) keletkezik. Mihelyt a kígyó sárkánnyá válik,
megjelenik egy rongyos ruházatú parasztember, aki bűvös kantárjával
kikényszeríti a vízből, és magával viszi a fellegekbe. A sárkánykígyó
tulajdonképpen a hiedelemmondák garabonciásának a „hátaslova”. Több
hiedelemmonda szól arról, hogy a garabonciás a sárkánykígyót
Szerecsenországba viszi, összeaprítja és a húsát eladja, ott ugyanis az
emberek csak úgy tudják eltűrni a nagy meleget, hogy egy darabka
sárkányhúst tesznek a nyelvük alá. A garabonciás akaratának megfelelően a
sárkánykígyó vihart, esőt támaszt. A sárkánykígyó mindenkor igyekszik
megszökni gazdájától. Ha sikerül, akkor erdőben egy gödörben elrejtőzik,
és ott étkezés helyett kígyókövet nyal. Egyik mondatípusunk, mely
rokonságban áll a kígyó köve mesetípussal, arról szól, hogy az
ember az erdőben mély gödörbe esik, melyben sárkánykígyó tanyázik. Az
ember – a sárkányt utánozva – kígyókövet nyaldos, hogy éhségét és
szomjúságát eloltsa. A sárkány, több év után, megszánja az embert.
Miután hallgatást fogadtat vele, hazabocsátja. Az ember megszegi
fogadalmát, akaratlanul (a sárkánytól tanult fütyüléssel) elárulja magát
– az egyik variáció szerint egy idegen embernek. Az idegen nem más,
mint a garabonciás, aki szökött lovát, vagyis a sárkánykígyót keresi. A
garabonciás a sárkánykígyót a bűvös kantárral kikényszeríti a gödörből. A
garabonciás a sárkánykígyó hátán a fellegekbe lovagol. A
sárkánykígyóképzetek valószínűleg egy ősi, elemi csapásokat okozó démon
emlékét őrzik a magyar népi műveltségben (Ortutay 1940: 397).
Többfejű sárkány.
Mondáinkban, hiedelmeinkben szinte kizárólag csak egyfejű sárkányok
szerepelnek. Ezzel ellentétben népmeséinkre a többfejű sárkányalak a
jellemzőbb. A vízőrző sárkány többfejű, lángot lövellő, óriási
gyíkhoz hasonló, leányfaló szörny. A 300-as mesetípus kialakulásához
nagymértékben hozzájárult a Perseus-mítosz, illetve a Szent
György-legenda.
A három elrabolt királykisasszony (AaTh 301, 301A) mesetípus változataiban találkozunk az alvilági sárkány
alakjával. A hős leereszkedik az alvilágba, hogy a királykisasszonyokat
kiszabadítsa. Az alvilágban sorra legyőzi a sárkányokat. A birkózás, a
párviadal lényeges vonás, mivel a sárkány a hőssel ember módjára
viaskodik; egyik a másikat térdig, derékig, nyakig vágja a földbe. A
sárkánynak buzogánya, kardja is van. Tehát népmeséink az alvilági
sárkányt eleve karral, kézzel, ugyanakkor több fejjel rendelkező lénynek
tekintik. A magyar meseanyagban az alvilági sárkány – több feje
ellenére – emberhez hasonló életet él. „Várkastélyban lakik, elrabolt
földi nővel él… Emberi mivoltát szörnnyé csak az változtatja, hogy óriás
termetű, rettentő erejű démon” (Solymossy 1931: 125). Lényeges, hogy az
alvilági sárkány nem emberevő, mint a vízőrző sárkány.
A
magyar népmesék nagy részében az alvilági kastély madárlábon forog. Ezt
a motívumot, mely az orosz népmesékbe is beépült, Solymossy Sándor az
urál-altaji törökök samanisztikus mítoszaiból eredezteti (Solymossy
1929b: 150).
A felvilági sárkány a felettünk lévő világrétegben él. Ez a sárkánytípus Az égígérő fa
típusú mesékben szerepel. A többfejű, általában hétfejű sárkány ellopja
a királykisasszonyt, és felrepül vele az égigérő fára. Egy ifjú
felmászik utána, és a kastélyban lakó sárkány szolgálatába áll. Sikerül
elpusztítania a sárkányt, és táltoslova hátán
lehozza a királykisasszonyt. Jutalmul elnyeri kezét. A felvilági
sárkány azonos az alvilági sárkánnyal, mindegyiknek több feje van,
kastélyban laknak, és elrabolt földi nővel, ember módjára élnek. A
különbség az, hogy a felvilági sárkány repülni is tud.
Meg kell említenünk még az égitestrabló sárkányt, mely kizárólag az Égitestszabadító
(AaTh 328*; BN 319*) típusban fordul elő. A hős és a sárkány itt is
ember módjára viaskodik egymással, de láng és tüzes kerék alakjában is.
Az égitestrabló sárkány, az alvilági sárkánnyal szemben, ezen a
(középső) világrészen tartózkodik; nem gyalog, hanem lovon jár; nem
királykisasszonyokat, hanem égitesteket rabol; feleségeik ugyancsak
rosszindulatú démonok. A „többfejű sárkány” a magyar nyelvterületen
sajátos formát öltött; alakjára nézve szörnynek, tulajdonságaira nézve
pedig rosszindulatú embernek képzelik el mesemondóink.
Az ember alakú sárkány
főleg Északkelet-Magyarország mesekincsében fordul elő. Ez a sárkány
már nem kígyó formájú vagy többfejű állat, hanem két lábon járó,
külsőre, ruházatra, viselkedésre is emberi alak. Ámi Lajos meséiben a
sárkány ember, sőt szép ember; a mesehős csak akkor jön rá arra, hogy
sárkánnyal áll szemben, amikor a „szeme közzé nézett”. Ruszkovics István
meséjében pedig a hősnő beleszeret a sárkányba, ami mint „egy legény,
gyolcs gatyába, meg sarkantyús csizmába” sétálgat a tengerparton. Papp
János mesemondó – a sárkányról szólva – mondja, hogy „Annak is két lába,
keze van. Az túlerős, azért tartották, hogy sárkány, mert erős ember volt.” Kolumbán István udvarhelyszéki mesemondó Erzsike
c. meséjében is „a sárkánykirály nem sárkány, hanem ember volt” (Olosz
1972: 124). A magyar népmesék ember alakú sárkányára jellemző, hogy
külső kinézetre ember, az emberhez hasonlóan él; rosszakaratú, az
emberekre bajt hoz; igazi hazája az alvilágban van, s természetfeletti
erővel, hatalommal rendelkezik. Az ember alakú sárkány sok vonatkozásban
az urál-altaji népek fekete sámán alakjához, tevékenységéhez
hasonlít. A fehér sámán a világosság, a fekete sámán pedig a sötétség
istenének papja. E népek úgy vélték, hogy a fekete sámán megeszi az
ember lelkét, időnként leereszkedik az alvilági szellemekhez,
betegségeket okozhat, s ezért félnek tőle. Ő maga vagy a lelke tetszés
szerinti helyre repülhet, s természetfeletti hatalommal rendelkezik
(Erdész 1971: 123).
Megjegyzések
Megjegyzés küldése