2017. december 26., kedd

UFO eltérítések a XX. századból II.:Észak-Amerika

Sorozatunk második részében az Észak-Amerikai kontinensen kalandozunk tovább.

Körülbelül ugyanolyan gazdag anyagból válogathattam, mint a déli kontinens esetében, de kevesebb megbízható adat áll rendelkezésre.
Az itteni esetek szemtanúi között azonos arányban szerepelnek férfiak és nők, s több esetben magasabb a tanúk száma is.

Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, mind Dél-, mind Észak-Amerikában huszonhat év a tanúk átlagéletkora, ami egyértelműen arra enged következtetni , hogy a földönkívüliek nemigen érdeklődnek a harmincötön túliak iránt.

Az 1961 előtt észlelt eseteket csak a Hill házaspár történetének nyilvánosságra kerülése után jelentették. Gyakori az olyan szemtanú, aki többször is földön kívüliekkel való találkozás részese volt, olyanok is akadnak, akiknél Hopkins alapos kutatásai gyermekkori élményeket tártak fel.

Nebraska, USA, 1955. október 7.
Jennie a hálószobájában van, amikor a „felfedező" az ablakon kívül lebegve megjelenik. A lányt telepatikus úton hívja magához. „Nem akarok engedelmeskedni neki, azt akarom hinni, hogy csak álmodom." A lány megkérdezi a lénytől, miként kövesse, de az visszasiklik a levegőben egy laboratóriumhoz. „Az egész úgy néz ki, mint két gyümölcsöstál egymásba rakva. Nem a szememmel látom, valahogy benne van a fejemben" - kiált fel Jennie a hipnózis alatt.
A lány hálóingben siklik ki az ufóhoz. Ahogy áthatol a falon, port és pókhálókat lát. A lény közli vele, hogy „üzletet kötöttek".
Az ufó nagyon furcsa. Hol élesen kirajzolódnak a kontúrjai, hol elmosódnak, olykor még a parkolót is lehet alatta látni. Amikor Jennie átsiklik a falán, azonnal megborzong a hidegtől. A nebraskai éjszaka sem meleg, de az ufó belseje olyan, mint a jégverem.A lány kétségbeesetten igyekszik megérteni, amit a lény közvetít felé. „Érzem...nem mond hosszú mondatokat...csak szavakat, gondolatokoat...mint például nem fél.,.nem bánt... Ha én is így beszélnék, nem értenének meg."
„Alig magasabb, mint egy méter... biztosan nagyobb kilencven centinél... a többiek még nála is kisebbek. Szoros, úszósapkaszerű valami van a fején, azt hiszem, ejtőernyőselyemből... Szerintem kopasz. A feje tojásdad... az arca viaszos... sápadt, egy kicsit szürkés rózsaszínű... Az az érzésem, hogy összetörne, ha megérinteném. Az orra csak egy dudor, két fekete lyukkal. A szája résnyi, a két szeme egy-egy ferde vágás, ami belül üres. Nagyon szigorú, de... nem mérges. Mint valami üzletember."
Jennie-t egy ezüstös színű fémasztalra fektetik. „Megkérdezem tőle, hova megyünk, mire azt feleli, hogy sehová." Csatok jelennek meg, Jennie-t az asztalhoz rögzítik.
Egy másik is érkezik, haj- és vérmintát vesz. „Mondom neki, hogy fáj, de úgy csinál, mint aki nem törődik vele. Pedig hallja. Mosolyog, mert tudja, hogy én tudom, hogy nem fáj igazán. Csak gondolom. „

Jennie visszakerül az ágyába. Az idegent mintha a föld nyelte volna el. Reggel, amikor felébred, a lány mindenre úgy emlékszik vissza, mint eleven álomra. „Aztán kinézek az ablakon, látom, hogy megégett a szilfa. Apu azt mondja, villám csapott belé, de én tudom, hogy nem igaz."



Westmoreland, New York állam, 1968. május 3.
 Hanz Holzer parapszichológus professzor Jennie-éhez hasonlóan érdekes történetet jegyzett fel, amelynek főszereplője egy tizenkilenc éves ápolónő, Shane Kurz.

A jelzett nap reggelén Shane-t az ágyban rázta fel édesanyja. Kívülről sáros lábnyomok vezettek be szobájába, és az anya érthető módon aggódni kezdett. Shane csak 1974-ben írt a professzornak, mert hat éven keresztül rémálmok gyötörték, szörnyű migrénektől szenvedett, a hasán vörös gyűrűk jelentek meg és már egy éve nem menstruált. Járt ugyan egy uticai nőgyógyásznál, aki tanácstalanul állt problémái előtt. 1973 februárjában azonban minden beavatkozás nélkül rendbejött.

1975 januárjában Dr. Holzer hipnózissal kezelte New Yorkban.  Apró termetű, fakó bőrű, mélyen ülő szemű, kopasz fejű lények valamilyen helyiségbe hurcolják. Ott fölkényszerítik egy asztalra, ő persze vonakodik, de nincs más választása. „Ez ismer engem. De honnan ismerhet?" - kérdezi Shane az elhurcoltak makacsságával. A lények petemintákat vesznek egy hosszú tű segítségével. Egyikük azt mondja a lánynak, azért választották ki őt, hogy gyereket szüljön nekik. „Azt tanulmányozzuk... azt akarjuk megtudni, hogy képesek vagyunk-e utódot nemzeni."
Talán az erőszakos beavatkozás okozta, hogy Shane egy évig nem menstruált. De az is lehet, hogy a szörnyű élmény kiváltotta hisztéria következménye volt. A lány esete azonban nem egyedi, vagy mégis csak tömegpszichózis lenne az egész, amely végigvonul az egész Földön. Mindenesetre túl sok a véletlen egybeesés.

Az amerikai esetekben is találunk utalásokat az idegenek származási helyére (a Guentatori-Elfi galaxisról jöttek azok a magas szőke idegenek, akik egy nőt hurcoltak el az autójából 1973-ban Connecticutban ). Az itteni szemtanúkat is figyelmeztetik az idegenek a Földet fenyegető katasztrófára (egy éjjeliőr és egy kórházi alkalmazott hologramokat látott a Föld közelgő felrobbanásáról, amennyiben persze az idegenek nem avatkoznak közbe).

Stanford, Kentucky, 1976. január 6.
A telfordi találkozáshoz hasonlóan három nőt hurcoltak el egy autóból Stanford közelében, a Kentucky állambeli Libertyből.
Dr. Leo Sprinkle derített fényt az esetre hipnózis alkalmazásával. A negyvennégy éves Louise Smith nem sokra emlékezett, mintha csak átutazóban tartották volna ott. A negyvennyolc éves Elaine Thomas csak a százhúsz centi magas lényekre emlékezett. A harmincöt éves Mona Staffordnak azonban jócskán kijutott az élményből. A már ismerős asztalra fektették, végtagjait lekötözték. A fehér köpenybe öltözött lények szurkálták és nyomkodták a testét. „Úgy fáj a szemem" - mondta a hipnózisban. „Hátrafeszítik, tekerik a lábfejemet." Azt is érezte, mintha valamit belefújtak volna, ami nagy valószínűséggel nőgyógyászati beavatkozásra utal.
Mivel mindhárom szemtanú gyakorló hívő volt, ragaszkodtak az igazságszérum alkalmazásához. A műveletet a lexingtoni kapitányság magas rangú tisztje, James Young végezte el. Mint tapasztalt kivizsgáló, kénytelen volt elismerni, hogy a három nő valóban hisz az esemény megtörténtében.


Pascagoula, Mississippi, 1973. október 11.
Két halász, a tizennyolv éves Calvin Parker és a negyvenöt éves Charlie Hickson. A férfiak hipnózis nélkül is jól emlékeztek a történtekre, és egyenesen a helyi rendőrségre mentek. Előadták, hogy fogvatartóik alacsony termetűek voltak, bőrük feltűnően ráncos volt.
A két férfit egyedül hagyták a rendőrségen, de ők nem tudták, hogy rejtett mikrofonokon keresztül kihallgatják beszélgetésüket. A rendőrök arra számítottak, hogy így majd valóban kiderül az igazság. Arra igazán nem gondoltak, hogy annak lesznek fültanúi, amint Calvin Parker imádkozik. A két férfi nem mondott mást egymás közt sem, mint amit jelentettek. Az derült ki, hogy ijesztő élményben volt részük. Fred Diamond seriff és Glen Ryder nyomozó így nyilatkozott: „Ha ezek hazudnak, akkor Hollywoodban a helyük." A szemtanúk még a New Orleans-i Pendleton Nyomozóiroda hazugságpróbáját is kiállták. Pedig Scott Glasgow technikus mindenáron be akarta bizonyítani, hogy szimulálnak. „Ezek a fickók igazat beszélnek" - ismerte be.

Parkernek azonban túl sok volt ennyi megpróbáltatás, és idegösszeroppanással pszichiátriai kezelésre szorult. Idősebb társa erősebbnek bizonyult.  „Meg kellett tanulnom elfogadni a történteket, mert láttam, hogy mi lesz annak a sorsa, aki nem békélt meg velük. Ez a szörnyű élmény majdnem tönkretette a társam életét."Charlie Hickson sosem akart az esetből pénzt csinálni.
„Én a két kezemmel keresem a kenyeremet. Még 1973-ban egymillió dollárt ajánlottak föl a sztoriért, de én visszautasítottam. Ez az élmény nem a pénzszerzésről szól."

Snowflake, Arizona, 1975. november 5.
 A Travis Walton féle űrrablás enyhén szólva botrányszagú. A huszonkét éves Travis favágóként dolgozott társaival együtt Heber környékén. Idegesek voltak, mert csúsztak a határidővel, és pénzbüntetés várt rájuk, ha nem szállítják idejében a fát. A kételkedők szerint a rendkívüli történet arra szolgált, hogy a favágók megússzák a büntetést.
1975. november 5-én tehát egy ufó jelent meg a fák fölött. Travis leugrott a teherautóról, hogy jobban lássa, amikor a tárgy kék fénysugarat lőtt ki, eltalálva Travist, aki nyomban elájult. Társai elmenekültek. Mire összeszedték bátorságukat, s közelebb merészkedtek, Travisnek nyoma veszett.
Másfél óra múlva Chuck Ellison seriff és emberei már úton voltak, hogy megkeressék a fiatalembert. Köztük volt Duane Walton, Travis bátyja és az egyik favágótárs is, de a többiek nem voltak hajlandóak betenni a lábukat az erdőbe. Ellison látta, hogy az egyik szemtanú még sírt is. Ha hazudtak, akkor átkozottul jó színésznek kellett lenniük.
Mike Rogers művezető visszautasította azokat a rágalmakat, miszerint azért találták ki az egészet, hogy ne kelljen kötbért fizetniük. Hiszen még veszítettek is a dolgon, mert a nagy keresésben sok kivágott fa megsérült vagy tönkrement.
Öt nap elteltével olyan nyomás nehezedett a hat szemtanúra, hogy maguk kérték a hazugságpróbát Navajo megye seriffjétől, Marvin Gillespie-től. Azzal vádolták őket, hogy megölték Travist, aki még mindig nem került elő. A próbát az Arizona állambeli Biztonsági Hivatal munkatársa végezte november 10-én. Az egyikük olyan ideges volt, hogy a vizsgálat eredménytelen lett, de a másik öt tanú kiállta a próbát. Gilson technikus így nyilatkozott: „Azt hiszem, hogy valóban láttak valamit; amit ufónak véltek. Szerintem átmentek a vizsgán."

Aznap éjjel megkerült Travis is. Állítása szerint az idegenek a Heberbe vezető út mellett dobták le, néhány mérföldnyire az erdőtől. Több részletre nem emlékezett. Az ufó belsejében másfél méteres lények vizsgálgatták, akik úgy néztek ki, mint a „túlfejlett" embriók. Gomba színű bőrük szőrtelen volt, homlokuk domború, szemük hatalmas. A szokásos jellegzetességek ellenére nagyon sok fehér folt maradt a történetben.Később Travis is átesett a hazugságpróbán, és hosszú ideig a coloradói pszichiáter, Dr. Gene Rosenbaum megfigyelése alatt állt, Később a doktor egyértelműen állást foglalt: „Ez a fiatalember nem hazudik, nem is képzeleg. Valóban hiszi, ami megtörtént."


St. Catharines, Ontario, Kanada, 1971. október 16.
 Jack 1955-ben született. Elektronikai szakember, egy rockzenekar tagja.A hipnózis alatt elképesztő élmények egész sora került felszínre. Már a kétéves Jacket „nagy, fekete szemű lények" emelték ki a babakocsijából. Egy szoba közepén álló asztalra fektették, s ahogy utólag visszaemlékszik, azt táplálták az agyába, hogy ő egy cél elérésének az eszköze, ha megfelel.
1961-ben apjával együtt rabolták el. Dr. Schulman az apát is hipnózis alá vetette, ő is nagyon jól emlékezett az eseményre.
Jack tízéves volt, amikor barátjával, Jim Voss-sal együtt hurcolták el a Twelve Mile Creek nevű városkában lévő házuk közeléből. A lények 125 centisek voltak, a bőrük krémszínű, fejük nagy, szájuk és orruk helyén csak egy-egy nyílás.

A fő attrakcióra azonban 1971 októberében került sor, amikor a rockzenekar egy buliról tartott hazafelé éjjel fél kettőkor. Hirtelen fények tűntek fel előttük, azt hitték, baleset történt. Megállították a mikrobuszt az út szélén, mire furcsa lények termettek ott. Azt akarták, hogy szálljanak ki. Néhányan a zenekarból ellenkeztek. Az egyik lény feldöntötte a dobfelszerelést, mire az kigurult a buszból. A lények telepatikusa érdeklődtek az „ elképesztő" szerszámok rendeltetése felől.
Az apró idegenek elmagyarázták, hogy kísérleteket akarnak végezni a fiatalokon, de nincs idejük az egész zenekarra, elég nekik három is közülük. Jack, Sam, a dobos és Calvin, a basszusgitáros egyfajta kábult állapotban a fedélzetre került, míg a többiek a buszban maradtak. Sam és Jack ruháit levetették, és egy-egy asztalra fektették őket

(Jack bölcsőnek nevezte), Calvint egy másik helyiségbe vezették. A két fiatal embert műszerekkel és fényekkel vizsgálták, haj- és vérmintákat vettek tőlük. A lények hajlandónak bizonyultak válaszolni is egy-két kérdésükre.„Nagyon-nagyon messziről jöttünk... Ha elmondanánk, nem is értenétek... A Földön nem a jó vallásban hisznek."Mielőtt visszakísérték volna őket a buszhoz, a lények belenéztek Jack táskájába, amelyben a magnóit tartotta. A fiú megmagyarázta nekik, hogyan működnek, egyet oda is ajándékozott. Szerinte készüléke még ma is valahol a világűrben van. Kérdés, hogy az idegenek tudják-e kezelni.Ez a történet azért is érdekes, mert más zenészekkel is megesett hasonló.

Egy virginiai zeneszerző nőt három gyermekével együtt érte az ufóból kibocsátott fénysugár, amelynek következtében megszűnt számukra az idő. A zeneszerző egy olyan számot írt a Phoenix nevű zenekar számára, amelyet állítása szerint az idegenek ihlettek. A dal a szerelemről és a békéről szólt.

Az angol új hullámos együttes, az A Flock of Seagulls is hasonló történettel állt elő. Azt mondták, hogy a Run és az (It is not Me) Talking című számaikat az idegenekkel való találkozás emlékére írták. A Hot Chocolate No Doubt About It című száma pedig - egy közeli találkozás élményétől ihletetten - a slágerlista élére került.

Nem egy sikeres zenész kezdett komolyan érdeklődni az ufológia iránt. Kate Bush a paranormális képességekről ír számaiban, és egy ufókutató-csoport vezetője. Danid Bowie földönkívüli szerepét alakította a The Man Who Feli to Earth (A földre pottyant férfi) c. filmben, és több dalt írt az ufókról, mint például a Starman címűt, amely pontosan tükrözi az ufójelenségek sajátos vonásait: „Egy Csillagember vár az égben... Szeretne megismerni bennünket, de fél, hogy megzavarja a fejünket..." Bowie egyszer már egy ufókutató csoport munkájában is részt vett. Egy glasgow-i zenekar még a nevét is az ufózsargonból vette: CEIV (negyedik típusú találkozások). Vezetőjük, Brian McMullan szerint szövegeik többségét több közeli találkozás élményei alapján írták.