Texasi rémálom: képzlet vagy valóság

Texas! Az állam, amely nemcsak Dallasról, Houstonról, a kőolajról és gyapotföldjeiről ismert, hanem varázslatos tájairól, mozgalmas történelméről, vad tornádóiról, hegyeiről és völgyeiről, sivatagos pusztáiról, buja erdőségeiről is. Ki gondolná, hogy mindezek mellett régi folklórjában és a mai idők beszámolóiban egyaránt megtalálható az az ismeretlen, félelmetes ragadozó, amelyről olvashatunk, s amelyről oly sokat hallani. Talán kezdjük az elején. 

A texasi Converse helység, Bexar megyében található San Antonio egyik külső kertvárosi részeként, mely a városközponttól mintegy tizenöt mérföldnyire északkeletre található. A helység arról vált híressé, hogy az itteni lakosok azt állítják, van egy saját vérfarkasuk. Bár a modern évtizedekben nem hallani szokatlan észlelésekről, a régi beszámolók az 19. századtól egészen az 1960-as évek közepéig nyomon követhetők. 

A történet szerint az 1880-as években egy nyugalmazott katona miután hazatért, San Antonioban telepedett le, ahol remélte, nyugodt körülmények között nevelheti fel a fiát. Arról nem tudni, özvegy volt-e vagy sem, de ez a történet szempontjából nem is fontos. A lényeg, hogy lelkes vadászként, amikor ideje engedte, gyakran kijárt a város keleti határába, ahol azokban az időkben még vad, buja erdőség terült el. 

Kamasz fia – aki akkoriban alig tizenhat esztendős lehetett –, jobb szeretett inkább csak olvasni a vadászatról, de azon kívül nem volt sok személyes tapasztalata. Az apát ez nagyon felzaklatta, mert attól félt, hogy gyermeke így nem válik igazi férfivá, ezért egy napon fegyvert nyomott a fiú kezébe és ráparancsolt, hogy menjen ki az erdőre, s addig haza ne merjen jönni, míg nem lő valamit. A fiú próbált ellenkezni, de apját ez nem hatotta meg, így nem volt más választása, kiment az erdőre. 

Ahogy kezdett sötétedni, a fiú hazatért, de üres kézzel. Azonban láthatóan valamitől nagyon megijedt, és eltartott egy darabig, mire meg tudott szólalni. Végül az apja faggatózására elmesélte, hogy egy nagyon furcsa lényt látott az erdőben, ami úgy nézett ki, mintha félig ember, félig farkas lenne. 

Bár meglehetősen zaklatottan, rémülten viselkedett, az apa nem hitt neki. Úgy vélte, a gyerek hazudik, és azért találta ki ezt a képtelen mesét, mert nem tudott semmit sem lőni. Rettentő dühös lett, és visszazavarta a fiút az erdőbe annak ellenére, hogy erősen sötétedett már. A gyerek reszketve könyörgött, hadd maradjon otthon, de az apa hajthatatlan maradt, így kénytelen-kelletlen visszasétált a vadonba. 

Telt-múlt az idő, és a fiú még másnap reggelre sem tért haza. Az apa kezdett aggódni, hogy valami baj történt, ezért megkért pár szomszédot és ismerőst, hogy segítsenek megtalálni a gyereket. 

Sokáig kutattak utána, de egyszerűen nem lelték nyomát, így arra gondoltak, lemennek a közeli völgybe, és körülnéznek, hátha a fiú odáig elcsatangolt. Egy darabig lóháton haladtak, majd egy idő után az állatok valami oknál fogva nem akartak továbbmenni, ezért a férfiak kénytelenek voltak gyalogosan folytatni az utat. 

A történet állítása szerint a férfiak csoportja ekkor egy nagyon furcsa, általuk ismeretlen ragadozót pillantott meg, amely nem messze tőlük éppen prédájából lakmározott. Amikor a fura lény észrevette őket, azonnal berohant a közeli bozótba, így nem tudták alaposan megfigyelni, de amennyit láttak belőle, az alapján tudták, hogy valami nagyon természetellenes a kinézetében. Miután felocsúdtak első meglepetésükből – melyet az állat felbukkanása váltott ki –, közelebb mentek a halott prédához, amiből imént még a ragadozó táplálkozott. Ekkor döbbentek rá a szörnyű valóságra, hogy nem egy állattetemet látnak, hanem a vadász szerencsétlenül járt fiának holttestét. 

Az elbeszélés egy másik verziójában azt mondják, a vadászok még meg tudták lőni a teremtményt, mielőtt eltűnt a szemük elől. Bárhogyan történt is, a végkifejlet ugyanaz volt. A vadászok állították, hogy a lény magassága elérte a két és fél métert, és úgy nézett ki, mintha egy gorillát kereszteztek volna egy farkassal. Az apa, ezek után teljesen összeomlott, hamarosan meghalt. Sosem tudta feldolgozni azt, ami a fiával történt, és valószínűleg szörnyű bűntudata is hozzásegítette a teljes leépüléshez. Egy harmadik verzió úgy beszéli el a történetet, hogy az apa ettől kezdve megszállottan vadászott a gyilkos lényre, ám egy nap, ő sem jött vissza többé az erdőből.  

Hasonló beszámolókat ismernek a szintén texasi Kimbley megyéből, amely nagyjából kétszáznegyven kilométerre észak-nyugatra helyezkedik el San Antoniótól. Itt található egy régi, faragott kődarab, mely egy különös pofájú lényt ábrázol: széles orr, átható tekintet, vicsorgó állkapocs, hosszú agyarak. Egyesek úgy tartják, egy helyi sírkőfaragó, bizonyos N.Q. Patterson készítette valamikor rég, mások azt beszélik, talán indiánfaragás lehet. 

Egy ismert történet arról mesél, hogy élt egyszer a Hill Country környékén egy idős indián, aki képes volt az alakváltásra. Ha veszélyben, sarokba szorítva érezte magát, átváltozott farkassá és súlyosan, néha halálosan megsebesítette ellenfeleit. 

A farkasemberes beszámolók aztán az 1920-as évektől megszűntek, míg pár évtizeddel később, 1958-ban egy júliusi éjszakán a szintén texasi Greggtonban, Mrs. Delburt Gregg éppen lefekvéshez készülődött. Egyedül volt otthon, férje üzleti útra ment. Odakint óriási vihar készülődött, de mert hűs levegőre vágyott, kinyitotta az ablakot. Hamarosan elbólintott, majd valami szokatlan, kaparászó hangra ébredt fel. Szinte ugyanebben a pillanatban egy kósza villám keresztül hasított az égbolton, bevilágítva a tájat. Ekkor az asszony szeme elé a nyitott ablakon keresztül, élete legrémisztőbb látványa tárult. Megpillantott egy „hatalmas, bozontos, farkasszerű lényt, nagy fehér agyarakkal”, amely őt bámulta vészjóslóan izzó, átható tekintetével. Mrs. Gregg riadtan ugrott ki az ágyból, mire a lény elfutott az udvar felé, és bemenekült a bozótosba. Az asszony közben magához vett egy zseblámpát, hogy jobban lássa mi is ez a valami. „Arra vártam, hogy az állat kijöjjön a bokrok takarásából, de ahelyett, hogy ismét megláttam volna a nagy, bozontos farkast, kis idővel később a hirtelen szétnyíló lombok közül egy rendkívül magas férfi lépett elő. Aztán sietősen az út felé indult, és eltűnt a sötétben.” – mesélte később az asszony. 

Az elképesztő történeteket követően, nézünk meg egy másik elbeszélést, mely a Harrison megyei Marshall város környékén esett meg, Texas északkeleti sarkában. 

„Amikor gyermek voltam, Louisana-i dédanyám gyakran mesélt nekem a texasi vérfarkasról, mely sokat portyázott Marshall környékén. Azt állította, hogy maga is látta a fenevadat, amikor a szomszéd disznóit megtámadta. Megesküdött a régi, családi Bibliánkra, hogy amit látott, az nem ember volt, sem pedig bármilyen ismert állat. Szerinte emberfarkas volt, nem lehetett semmi más. 

Az én drága, öreg dédanyám arról is beszélt, hogy az emberek gyakran látták a bestiát, és mindig úgy írták le, mintha félig ember, félig farkas volna. Amikor két lábon állt, elérte a két méteres magasságot. Szemei narancsos, sárgás színűek voltak, hatalmas fehér agyarak lógtak ki a szájából és orra érdekesen előrenyúlt. A pofája nem volt egészen emberi vagy egészen farkasos. Voltak, akik azt állították, a képe szőrtelen, vagy gyér szőrzetű, mások teljesen szőrösnek vélték. Néhány részletben tehát eltértek a beszámolók, de abban megegyeztek, hogy a lény pofája hosszúra nyúló, mondhatni groteszk. Ez a vérmes ragadozó, melyet kutyaembernek is szoktak nevezni, birkákat, teheneket mészárolt le, és annyi csirkét, mellyel egy évre fedezni lehetne egész Texas csirkehús felhasználását. 

Ne feledkezzünk meg az emberáldozatokról sem! A régi történetek közül leggyakrabban szegény öreg Ethel Briggs története került szóba. Ő egy magányos özvegyasszony volt, akinek férjét és fiát állítólag egy farkasember ölte meg.  

Ethel férje egy reggel arra ment ki a baromfiudvarba, hogy valami az éjszaka folyamán rátört az állatokra, és elképesztő vérengzést vitt véghez. Elsősorban egy nagyra nőtt prérifarkasra gyanakodott, vagy hegyi oroszlánra. Úgy gondolta, csapdát állít a ragadozónak és megöli. Jól tudta mit csinál, amikor kiment aznap éjszaka a szabadba. Soha többé nem látták élve. 

Másnap reggel megtalálták az egyik lábát a bejárati ajtó előtt, mégpedig lerágott lábujjakkal. Aztán előkerült a bal karja, amelyről három ujj hiányzott, és találtak még egy fél hüvelykujjat is a fészernél. A közeli patakból kihalászták a fejét, melyről hiányzott az orr, a fülek, a nyelv, az ajkakat pedig lerágták. Az arcon nagy, sötét lyukak éktelenkedtek a tépőfogak helyére utalva. 

A következő este a kisebbik fiút az anya szeme láttára ragadta el lény. Ő volt az, aki azon a hideg februári napon anyjával együtt kiment megkeresni és eltemetni apja maradványait. Másnap reggel öt mérfölddel odébb találtak meg egy nagyobb darabot felsőtestének torzójából. Kihívták a seriffet, hogy vizsgálja ki az esetet. 

Az asszony elmondta, hogy látta a bestiát, amikor a városi seriffet ment értesíteni. Csak el akarta temetni férje holttestének három darabját, amelyet a nagy mező mögött talált, ahol a férfi gazdálkodni szokott. Hozzátette azt is, hogy ő és négy másik gyereke elszórtan találták meg a maradványokat a birtok területén. 

Állítólag, az általa látott lény embernek nem volt mondható, de nem is egy koszos, veszett kutya. Ez több volt annál. Termete sokkal nagyobbnak tűnt, úgy járt, mint egy ember, és láthatóan enyhén sántított. Aztán négy lábon elszaladt, miközben férjének bal lábszárát a szájában tartotta. Azon a hideg februári teliholdas estén tisztán látta a háza tornácáról, amint szeme láttára ragadja el legkisebb fiát is.  

Az asszony sikongatott, amint fiát az ágyékánál fogva bevonszolta a sötét erdőbe. Egy hatalmas, félmeztelen, gyér, hosszú, sötét szőrzettel borított ember vagy szőrrel borított félemberi vadállat megragadta a gyereket, amikor megállt az út mentén, hogy dolgát elvégezze.  

Hogy mindez a városi legenda igaz-e, avagy sem, fogalmam sincs. Mégis sokan azt mondják, Ethel szelleme ma is kísért azon a helyen, ahol valaha a farm állt, és még mindig keresi a farkasember által lemészárolt férjének és kisfiának maradványait.  

Ám a történet itt nem ér véget. A másodszülött leányról azt is beszélték, hogy brutálisan megtámadták, és kegyetlenül megerőszakolták azon az estén, amikor kisöccse meghalt az emberfarkas karmai és agyarai által. Mindez akkor történt, amikor a kisgyermek beleszaladt a sötétségbe… és a lány meghallotta anyja sikolyait, amint öccsét bevonszolják a sűrűbe. 

Ezt Ethel asszony sosem mondta el a városi seriffnek, mert szégyellte azt, ami történt, és mert nem akarta, hogy bárki megtudja, hogy ártatlan, édes gyermekét egy gonosz lény, egy farkas- vagy kutyaember megerőszakolta. Egy ilyen szörnyű tragédia mindörökre megbélyegezte és tönkretette volna lánya életét. Ám kilenc hónappal később a lány világra hozott egy visszataszító csecsemőt, s amint kicsusszant méhéből a padlóra, egy cipővel agyonütötték, majd egy rozsdás vasúti szeggel átütötték a baba puha fejét. Dédanyám azt állította, ő tudja, hol temették el a vérfarkas gyermekét egy texasi holdas éjszakán. Látta a saját szemeivel. Ő volt az a bába, aki jelen volt a szülésnél, és Ethel asszony elmondta neki az egész történetet, mielőtt tízéves lánya megszülte volna a babát. Mindannyian tudjuk, hogy tízévesen nem normális gyereket szülni, és dédanyám megesküdött, hogy hallgatni fog. 

Ám olyan teóriák is napvilágot láttak, miszerint semmiféle vérfarkas nem sétálgatott azon a teliholdas éjszakán. Egyszerűen arról volt szó, hogy maga az asszony és leánya voltak farkas- vagy kutyaasszonyok, akik felfalták szegény férfit és a kisfiút. 

Dédanyám azt mondta, a gyilkosságok annyira brutálisak voltak, hogy senki nem beszélt arról, mit tud vagy gondol a dolgokról. Ethel asszonyt a város közepén hosszú, vörös hajánál fogva felakasztották, és öt vagy hat férfi halálra sebezte vasvillákkal és éles baltákkal. A lányát szó szerint agyonverték nagy, nehéz ütőkkel, míg végül szinte alig maradt belőle valami az utcán. 

Ezek után az én rémült dédanyám elment a seriffhez és őszintén bevallotta, minek volt szemtanúja a baba kapcsán. Elmesélt mindent, amit tudott, azt, hogy az anya és a lánya ölték meg a csecsemőt. Senki nem hitt neki. Azt mondták, hazudik, pedig ő nem hazudott. 

Soha nem tudjuk meg, mi történt valójában, de sokan állítják, hogy Ethel asszony szelleme még ma is ott kísért, ahol annak idején a Briggs-farm állt, és a mai napig keresi férje és gyermeke gyilkosát.” 

Ennyit a régmúlt szóbeszédeiből, és most lássuk napjaink tapasztalatait.  

„Ez a dolog jó kilenc évvel ezelőtt esett meg a férjemmel és velem. Az egyik barátunk egy zenekarban játszott, és őt néztük meg azon a napon. Nagyjából éjszaka egy óra táján indultunk el Dallas belvárosából, de még mielőtt hazamentünk volna, tettünk egy kitérőt Dallas déli részének egyik külvárosa felé. Ez egy eléggé sűrűn lakott terület, de ilyen kései órán az utak többnyire néptelenek voltak. 

Miután lejöttünk az autópályáról, rákanyarodtunk egy másik útra. Amint elhagytuk a közlekedési lámpát, mindketten olyan egyértelműen láttuk azt a valamit, akár a napot az égen. Kő-józanok voltunk, teljesen éberek, és mindketten ugyanazt tapasztaltuk: egy lény, amely úgy nézett ki, akár egy vérfarkas, kirohant a szomszédos utcából, és nagyjából hetvenméternyi távolságra átfutott előttünk a négysávos úton. 

Nem pontosan olyan volt, ahogyan elképzeli az ember a vérfarkast. Inkább kutyafélének tűnt, nem voltak emberi tulajdonságai, leszámítva azt a tényt, hogy két lábon közlekedett. Masszív lábain állva körülbelül két méter magas lehetett, de karjai nem tűntek túl fejlettnek, inkább csak lógtak, mint a T-Rex esetében. Feje is furcsa volt. Bundája szürkésfekete színű, szeme izzó sárga még akkor is, amikor nem világított bele a reflektor fénye. Nekem a szeme volt a legérdekesebb. Bár profilból láttam, mégis egyértelműen meg tudtam figyelni. Egy hal szemére emlékeztetett egyébként. Itt egy kép, amit én rajzoltam. 

Sosem fogom elfelejteni azt sem, mennyire nagy és gyors volt. Kizárt, hogy ember így mozogjon. A férjem és én még utána is néztünk, de pillanatok alatt eltűnt. Az egész pár másodpercig tartott. Azt hiszem, az egyetlen mondat, ami kijött belőlem: ’Mi a f..sz …?’ Itt egy másik rajz, ami jobban szemlélteti, hogyan láttuk a lényt. 

Nehéz pontosan visszaadni, milyen is volt, de őszintén szólva sokkal kevésbé ijesztő, mint amilyennek képzelnék egy ilyen találkozást. Talán nem fogtam fel, nem tudom, de nem éreztem sem félelmet, sem fenyegetettséget, csak hitetlenkedést. Egyáltalán nem olyan volt, ahogyan az ember elképzelné. Utána csak ültünk csendben, próbáltuk magunkban helyre tenni a dolgot. Néha, amikor eszembe jut, még ma is felteszem magamnak a kérdést: ez tényleg megtörtént? De akkor becsukom a szemem, és újra látom magam előtt az élénk sárga szemeket.”  

„Húsz évvel ezelőtt a barátom és a barátnője – ma már felesége – a texasi Bandera megyében horgásztunk, a Medina tónál. Itt nőttünk fel, és többnyire itt töltöttük el a szabadidőnket sátorozással, horgászattal. Egy szép, teliholdas nyári éjszaka – nagyjából félháromkor –, egy kis öbölrészben pecáztunk, amikor valamin megakadt a szemem. Egy alakzat bontakozott ki a sötétből, és láttam, amint a dombon átsétálva, az öböl ellenkező oldalához igyekszik. Annak ellenére, hogy két lábon járt, nem tudtam volna biztosan megmondani, hogy ember-e vagy sem. A tó felé sietett, és amint a parthoz ért, négy lábra ereszkedett, majd kúszni kezdett a víz irányába, éppen úgy, mint a hadsereg kiképzésein a katonák szoktak. Aztán pofáját a vízbe mártotta és inni kezdett. Miután befejezte, felállt, majd visszasétált a dombra. A barátom alig húszméternyire volt. Egy póznánál ültem, és odamentem hozzá. Ő is látta és nagyon kiborult. A lény termete magasabb volt, mint két méter. Még néztük pár percig, amikor felkaptam egy követ és a domb irányába hajítottam. Az a valami felénk fordult, beleszagolt a levegőbe, aztán elrohant.” 

„Aquilla-ban nőttem fel egy dombos vidéken, és soha életemben nem láttam farkast ott, viszont láttam néhány furcsa kutyafélét. Hatalmas termetűek voltak, nem beszélve vakmerő természetükről. Egyszer egy este öt ilyen állat a szomszédos mezőn legelő három tehenünkkel összetűzött, miután kihajtottuk őket. Elriasztásképpen feléjük kiabáltunk, rájuk dudáltunk a kocsiból, de csak nem mozdultak. Ez egészen addig így ment, amíg a bátyám be nem rohant a házba a vadászpuskájáért, és feléjük nem lőtt. Így végül vonakodva bár, de elsétáltak. Lábaik nagyon hosszúak voltak, bundájuk színe egészen a szürkéstől a rozsdabarnáig terjedt, és láttam köztük egy feketét, egy vöröset is. Én ezen elcsodálkoztam, nem tudtam, hogy léteznek vörös farkasok, ezért utánanéztem, és kiderült, hogy ilyesmi nincs. Egy másik alkalommal a kocsim előtt futott át a főúton egy ilyen lény. Hirtelen azt hittem, egy ló az, de aztán felismertem hegyes füleit, lompos farkát, és egyedi futását, mely megkülönböztette őt a lovaktól vagy szarvasoktól.„ 

A texasi Paradise apró települése Dallastól kb. 100 km-re északnyugatra fekszik, nem messze Fort Worth városától. Ezt a kis falut titokzatos, sűrű erdőségek, buja legelők ölelik körül. 

1996 szeptemberében egy korai hajnalon, Walter a farmer, aki Paradise-ban élt, elindult a teheneiért, amelyeket kihajtott a birtoka mögötti legelőkre. Walter nem számított a szörnyű látványra, ami fogadta. Legértékesebb jövedelemforrásai közül az egyiket valami megtámadta az éjszaka leple alatt. A szerencsétlen állat úgy nézett ki, mintha valami ördögi, hatalmas lény gyilkolta volna le, amely a Paradise-i mezők területén portyázott. Összefoglalva: a tehént kibelezték, torkát feltépték, két hátsó lába teljesen eltűnt. 

Walter nem vesztegette tovább az időt a hatóságokkal, miután kiderült, hogy ez teljesen reménytelen eset. A hatóság emberei ugyanis nem vették őt komolyan, csupán egy aggódó, dühös gazdát láttak benne, akinek egyik tehenét valószínűleg egy nagymacska tépte szét. Ahelyett, hogy a támadás fő okait vizsgálták vagy utánanéztek volna, teljesen bürokratikus volt a hozzáállásuk. 

A csalódott Walter ezek után úgy döntött, hogy a saját kezébe veszi a dolgokat. Elhatározta, hogy éjjel virrasztani fog abban a reményben, hátha visszatér a lény, és ha meglátja, szétlövi majd a fejét, amivel egyszer és mindenkorra véget vet ennek az egésznek. 

Így történt, hogy négy nappal később, nagyjából éjszaka két óra tájékában, amikor nagyteljesítményű fegyverével kötelességszerűen fürkészte az éjszakai területet, Walter észrevette a fenevadat. Ahogyan mondani szokták, megfagyott ereiben a vér, amikor megpillantotta a nagy, szőrös alakot, amint átvágott a mezőkön. Körülbelül két méter magas lehetett, nagyon izmos és sötét színű. Teste emberszerű, míg a pofája, az orra és fülei egy németjuhász kutyára vagy vad farkasra emlékeztettek. Walter lábai a földbe gyökereztek. Annyira megdöbbentette a látvány, hogy eszébe sem jutott lőni. Inkább csak bámulta félelemmel vegyes ámulattal, amint a bestia átszelte a széles mezőt és gyorsan a fák közé vetette magát, amelyek Walter birtokát határolták. 

Kis idővel később, óvatosan arra a helyre merészkedett, ahol korábban látta a farkasembert felbukkanni. Talált is a fűben egy kicsi, kőből faragott, nagy agyaros szörnyfejet, résnyi szemekkel és széles orrlyukakkal. Walter a mai napig meg van arról győződve, hogy okkultisták munkálkodtak titokban a földjén, akik gonosz szertartásokat, rituálékat tarthattak, és a szó szoros értelmében megidézték a fenevadat egy másik világból. Úgy gondolja, a lény rászabadult a világunkra, szabadon kószál és a texasi mezőkön, erdőkön les újabb prédákra. 

„A feleségem és én Las Colinasban élünk, alig tízpercnyi autóútra Dallas központjától. Azon a napon Austinban voltunk egy fesztiválon, és a kutyáinkat is magunkkal vittük. Hazafelé, kétórai vezetés után tankolnunk kellett, ezért letértünk az autópályáról, majd folytattuk az utunkat. A kutyák egész idő alatt hátul aludtak, míg vezettünk. Megpróbáltunk visszatérni az autópályára, de csak egy azzal párhuzamos útra sikerült keverednünk. Alig tettünk meg pár métert, amikor a kutyák váratlanul, minden előzmény nélkül őrülten csaholni kezdtek és a hátsó ülésen fel-le ugráltak. Nem tudtuk elképzelni mi bajuk, így jobb híján arra gondoltunk, talán nagyon ki kell menniük, ezért félrehúzódtunk és kinyitottuk nekik az ajtót. A két kutya azonban mozdulatlan maradt, nem ugrott ki a kocsiból, de olyan mély, fenyegető morgást adtak ki, amilyet azelőtt soha nem hallottunk tőlük. Ekkor a feleségem és én megláttunk valamit a fakerítésnél, amely az erdőt választotta le az úttól. Meglehetősen besötétedett már, a legközelebbi utcalámpa is legalább harminc méterre állt, így alig láttunk, de azért kivehető volt, hogy az a lény olyan, mint egy nagyon magas ember, aminek nagy feje van, és kezében tartva eszik valamit. Ruha nélküli, szőrös teste volt, s görnyedve csámcsogott egy kisebb állat teteme fölött. Amikor láttuk, hogy észrevesz minket, azonnal az autóba ugrottunk, bezártuk az ajtókat és a gázba léptem. A feleségem még visszanézett és elmondta, hogy a lény ezek után átugrott a kerítésen (szinte helyből függőlegesen ugrotta át), majd befutott az erdőbe. A semmi közepén voltunk, sehol házat nem láttunk. Mi lehetett ez? Farkasember? Vagy egy őrült erdei vadember? Ki tudja… de az biztos, hogy ez volt eddigi életem leghátborzongatóbb élménye. A kutyáim pedig teljesen kikészültek ettől az utazástól.„ 

Ez a történet a texasi Devine-ben esett meg 1963-ban, egy héttel Karácsony előtt, valamikor éjfél körül. Joe, aki azokban az időkben kamaszéveiben járt, mozi után átvágott a mezőkön, hogy lerövidítse az utat. Ahogyan hazafelé tartott, észrevett egy hatalmas németjuhász kutyát, ami sokkal nagyobb volt, mint amit valaha látott életében. 

Először csak izzó, narancsos szemei tűntek fel, melyek talán a holdfény hatására foszforeszkáltak. A kutya barátságosnak látszott, így Joe lehajolt és kinyújtotta felé a kezét: „Gyere ide!” Az állat erre morogni kezdett és lassan megindult Joe felé. Először arra gondolt, a kutya talán veszett lehet, vidéken ez nem ritka. Futásnak eredt, de a főút, amelyről letért, és amely felé visszakanyarodott, három kilométernyire volt.

A kutya közben felszívódott, ő pedig minél előbb haza akart jutni, hiszen nagyon késő volt már, ezért a mezőn maradt. Útja egy patak felé vezetett, ami nagyjából másfél kilométerre lehetett az otthonától, de nagyon sok bokor tarkította, és amúgy is nehezen látott, így tett egy kitérőt az egyik lakókocsi felé, ahol a barátai éltek, s tőlük jobbra a szomszédos házban a szülei laktak. A kutyának még mindig semmi nyoma nem volt, neki pedig át kellett vágnia a lakókocsik lekerített területén. 

Körülnézett, és már látta is a kaput, amin keresztül kellett mennie, de akkor váratlanul megjelent a kutya és ott állt a kapu túloldalán. Olyan volt, mintha már várta volna őt. Képtelenségnek tűnt. Világos lett Joe számára, hogy ez nem egy közönséges állat. Állt ott egy nagy pózna, nagyjából 2-3 méter magas, ahová a teheneket szokták kikötni fejéskor. Joe felmászott a biztonságot jelentő póznára annak ellenére, hogy sima felületén nem volt egyszerű megkapaszkodni, s miután felért, a pózna tetejére ült. Közben a kutya megint eltűnt. 

Amikor úgy vélte, nem lesz már gond, lemászott, átment a kapun és a lakókocsi felé igyekezett. Bekopogtatott, de a barátai nem voltak otthon. Szerencséjére azonban, az ajtót legtöbbször nem zárták. A kutya, sejthetően még mindig odakint leselkedett. Joe a nappaliba lépett, ahol teljes sötétség fogadta, mire a kutya el kezdett dübörögni, kaparni a lakókocsi oldalán: Bang-bang, bang-bang!!! Nem számított, hogy odabent sötét volt, egyelőre biztonságosabbnak tűnt, mint kívül. 

A kutya tovább verte a kocsi falait odakintről, és Joe megpróbált valami menedéket keresni. A lény valahogy érezte, hogy a fiú melyik helyiségben van. Joe imádkozni kezdett. Hamarosan meghallotta egy másik kutya hangját. Biztos volt benne, hogy ez a család kutyája, egy kicsi collie, akit Lassie-nek hívtak. Hallotta, amint a két kutya egymásnak esik, és azt is, amikor a harc végén az egyikük felvinnyogott. Nem volt kétsége afelől, melyikük a vesztes és melyikük a győztes. Ezek után elájult a kimerültségtől és a félelemtől. 

Másnap reggel, amikor kiment a napfényre, a barátja anyját látta a kertben szorgoskodni. Az asszony nagyon meglepődött, amikor megpillantotta, mert nem is sejtette, hogy valaki tartózkodik a lakókocsiban, hiszen férje és fiai a gyapotföldeken dolgoztak. A fiú elmesélte mi történt vele, de az asszony nem szólt semmit. A lakókocsiban nem volt légkondicionáló, így az ablak egész éjjel nyitva állt, és semmiféle kutyaharcot nem hallott. Nem volt nyoma az éjjeli harcnak, pedig Joe elég durvának érezte ahhoz, hogy vérnyomok maradjanak, vagy ott legyen a collie holtteste. Semmit nem talált, ráadásul egyszer csak felbukkant Lassie is, és teljes épségében vidáman futott el mellette.

Mi történt tehát azon az estén? Egyáltalán igazi kutya volt az az állat? Esetleg egy démon, vagy valami alakváltó? Mindenesetre azon a vidéken néha hallani furcsa történeteket szokatlan jelenségekről, melyeket a helyi lakosok képtelenek megmagyarázni. 

„Missouri City, Houston, Texas, 2011. november 2. – A barátom és én, sétálni indultunk a háza mögötti széles mezőn, melyet egy országút választ el az erdőtől. Séta közben a mező szélén, az útnál, találtunk egy megcsonkított állati tetemet, ami egy macska frissen leölt maradványa volt. Nyakát felhasították, bal mellső lábát kitépték, amely legalább hatméternyire feküdt a testtől. Úgy tűnt, hogy pár perccel korábban – mielőtt odaértünk – még táplálkozott valami belőle. Amíg a barátom a csonka maradványokat tanulmányozta, én elfordítottam a fejem, és megpillantottam két nagy, szőrös, guggoló alakzatot az út túloldalán. Közben a két alakzat felállt, így jobban meg tudtam figyelni őket. Nagyon magasak voltak, talán két méter, fülük pedig hegyes, akár a németjuhász kutyáknak. Orruk előrenyúló volt, szemfogaik, mint két szablya, kilógtak két oldalt a szájukból. Miközben őket figyeltem, belém hasított a gondolat, hogy két, teljesen kifejlett vérfarkast látok. Oldalba böktem a barátom, és felhívtam a figyelmét a lényekre, akik eközben átugrottak az úton és felénk tartottak. A barátom és én elfutottunk olyan gyorsan, ahogyan csak tudtunk. Amikor a barátom házának kerítésén belül voltunk, ő előkapta a fegyverét és rájuk tüzelt. Az egyiket el is találta a vállán. Ezzel egészen biztosan megijesztette őket, mert azonnal elfutottak, mégpedig négy lábon. A barátom, az apja és én, később visszamentünk az erdőbe, bizonyítékokat keresni, és találtunk is nyomokat…”

forrás: csiribusz.blog.hu