2015. október 27., kedd

Tervszerű végjáték:A sorsprogram ellen semmit sem tehetsz!

Nehéz dolog a halálról írni. Ha tudományos oldalról közelítjük meg a témát, akkor az elmúlás az a folyamat, melynek során az élő szervezet komplex működése leáll. Számunkra azonban több mint az egyéni élet megszűnése, hiszen emberi létünknek nem sok értelme lenne a halál ismerete nélkül. Tisztában vagyunk születésünkkel és halálunkkal, még akkor is, ha ennek gondolatát igyekszünk háttérbe szorítani. Ám egyszer minden ember szembesül azzal, hogy földi léte véges, és bármit is tesz, legfeljebb csak késleltetni tudja az elmúlást.
 Henry Scott, a holland kanonok azt írta egyszer, hogy a halál jelentéktelen dolog, valójában csak átmenet egy másik „szobába”. Ezt a feltevést erősítik meg azoknak az embereknek a beszámolói, akik klinikai halál állapotába kerülvén sötét alagútról, különös fényről, lelkek gyűjtőhelyéről, elhunyt hozzátartozókról, és ami nagyon lényeges: egy belső hangról számoltak be, amely az életbe való visszatérésre ösztönözte őket. Adódik hát a kérdés: vajon ezek az emberek előbb haltak meg, mint kellett volna? Talán azért kellett visszatérniük az életbe, mert ez volt számukra megírva?
Nincsenek véletlenek

1996-ban dr. Joseph Totter hatalmas felfedezést tett, miközben a DNS azon szakaszait vizsgálta, amelyek nem kódolnak géneket. A professzor rájött arra, hogy a DNS nemcsak az örökletes tulajdonságainkat határozza meg, hanem ennél többet is, magában hordozza az ember sorsának leírását. Vagyis semmi nem történik véletlenül, minden előre be van kódolva. A dallasi kutató tanulmánya szakmai körökben nem aratott osztatlan sikert, sokan kétségbe vonták az eredményeket, ám kétségtelen tény, hogy számos genetikus figyelmét megragadta a téma. Egy svéd orvosokból álló kutatócsoport rájött arra, hogy a legfontosabb tényező, ami meghatározza, meddig fogunk élni, az a telomere sapkák hossza a kromoszómáink végén. Minden alkalommal, amikor a sejtek osztódnak, a telomerek kisebbeké válnak. Amikor már annyira rövidek lesznek, hogy a sejt nem osztódhat tovább, akkor bekövetkezik a halál. A telomere-hossz apai ágon öröklődik, így tulajdonképpen az egyik szülőtől függ, hogy mennyi idő adatik meg nekünk a kék bolygón.

A halál előszele

A halál közeledtének vannak az előjelei, még azoknál is, akik véletlen (?) balesetben, vagy gyilkosság következtében hunynak el, és nem élik át a lassú agónia (haldoklás) szörnyűségeit. Ez azonban a tudatalatti erős védelmi mechanizmusának köszönhetően csak nyomasztó érzet formájában jut el az adott személy tudatáig.Szép számmal tudunk példával szolgálni erre. írásos bizonyíték áll rendelkezésünkre, amelyből kiderül, hogy Abraham Lincoln egykori amerikai elnök tíz nappal a színházban ellene elkövetett merénylet előtt megálmodta a saját halálát, Radnóti Miklós pedig megérezte, hogy elhurcolják, és nem éli meg az út végét. Közelgő haláláról írt 1957-ben minden idők legnagyobb magyar léleklátója, Kele János is: „A halálérzést, ami néha elfog, nem lehet leírni. Talán a színek mélyüléséhez lehetne hasonlítani. Nem hiszem, hogy a halál érzete -akár az enyém, akár a másé - érdemes lenne az elemzésre.”Különösen Kele utolsó mondata érdekes, hiszen egy olyan ember vetette papírra, aki vele született különleges adottságát az emberi sorsok elemzésének szentelte. O volt a keresztúton a jelzőtábla, segített az eltévedt lelkeknek megmutatni a helyes irányt, de tisztában volt azzal is, hogy ennél többet nem tud tenni, mert minden ember sorsa előre meg van írva.

Mindezek tükrében nem csoda, ha sokan hisznek a determinációban, azaz az eleve elrendeltetésben. Leginkább a reinkarnációval foglalkozó szakembereket foglalkoztatja a probléma. Egy magyar kutató, Éles István számos bizonyítékot talált arra, hogy a világ örök körforgásban van, és folyamatosan újra reprodukálja önmagát. Úgy gondolja, hogy a Földre leszülető emberek „programcsomagot” kapnak, amely tartalmazza életük minden egyes mozzanatát, így születésüket és a halálukat is. Az, hogy ezt a bekódolt program miféle értelem alkotása, nem tudható, mindössze annyi biztos, hogy a sorsprogram vágyakat, érzelmeket ébreszt, és hajt minket a földi események megvalósítása felé. Ebben nincs helye a véletleneknek, sem a szabad akaratnak, minden előre elrendeltetett, így a halálunk pontos időpontja is. Érvényesül a menetrend törvénye, amely kimondja, hogy nem az a célunk az életben, hogy a sorsunkon változtassunk, hanem az, hogy beteljesítsük.

Ám hiába a gondos tervezés, sokszor hiba csúszik a végjátékába. Ez azt jelenti, hogy hiába jár le az egyén sorsprogramja, valami oknál fogva mégsem hal meg. Ilyenkor mindössze néhány hét vagy néhány nap haladékot kap az élettől, annak függvényében, hogy a tervszerűen felépített program mennyi idő alatt korrigálja önmagát.

Lássunk néhány történetet, amely a fent leírtakat bizonyítja.
A végzet hatalma

Élénken él még az emlékezetünkben a szajoli vonatbaleset. 1994. december 2-án a Nyíregyháza és Budapest között közlekedő Intercity egy rossz váltóbeállítás miatt kisiklott és 110 kilométer/órás sebességgel belerohant a vasúti szolgálati lakásokba. A szerencsétlenségben 31-en vesztették életüket, és többen súlyosan megsérültek. A túlélők között volt egy 19 éves lány is, aki abban a fülkében ült, ahol később a mentőalakulatok nem találtak túlélőket. Annak köszönhette az életét, hogy közvetlenül a szajoli állomás előtt hátrament egy barátjához az utolsó kocsik egyikébe. Akkor még a világ legszerencsésebb emberének vallhatta magát, de néhány héttel később a Salgó Rally-n utolérte a végzet. A kányási elágazóban az egyik versenyző elvesztette uralmát az autója felett és a nézők elől elzárt, tiltott területen tartózkodó lányra zuhant, aki olyan súlyos mellkasi sérülést szenvedett, hogy meghalt. Ha két méterrel jobbra, vagy balra áll, karcolás nélkül megúszta volna a balesetet. De vajon véletlenül állt éppen ott?

Lássunk egy másik példát. Mindannyiunkat megrázott az Air France 447-es járatának tragédiája. A repülőgépgép Rio de Janeiróból Párizsba tartott, amikor az óceánba zuhant. Arról azonban kevesen tudnak, hogy két utas, Kurt és Johanna Ganthaler megmenekültek a biztos haláltól, miután lekésték az indulást. Egy másik járatra kaptak jegyet, ami Münchenbe repítette őket, itt kocsit béreltek és hazaindultak Meranóba. Kufstein mellett azonban autójukkal tisztázatlan körülmények között áthajtottak a szemközti sávba, és frontálisan ütköztek egy teherautóval. Az asszony azonnal életét vesztette, férjét pedig súlyos sérülésekkel szállították kórházba. A hihetetlennek tűnő történet azt támasztja alá, hogy Johanna Ganthalernek június 1-jén fel kellett volna szállnia a repülőgépre, de mivel nem tette,így csak néhány nappal később teljesedett be a sorsa.

A sors akarata

Nézzük meg, mi van akkor, ha valaki életveszélybe kerül, de az életprogramja még nem járt le.Ilyen esetben az embert érheti villámcsapás, átszúrhatja a koponyáját egy vascső, vagy szenvedhet bármilyen halálos kórban, megmenekül a halál torkából. Nevezhetjük ezt szerencsének is, de feltehetően ezekben az esetekben is a determináció áll a háttérben. Ismét a júniusi Air France katasztrófája szolgált ehhez bizonyítékkal. Claude Jaffiol és felesége egy orvosi konferencián vett részt Brazíliában. A rendezvény után pár napig Rio de Janeiróban pihentek, de úgy döntöttek, hogy hamarabb hazautaznak Párizsba. Hirtelen elhatározás volt ez, kirohantak a repülőtérre, de hiába mozgattak meg minden követ, nem tudtak feljutni a 447-es járatra. A többit már tudjuk, és bár a sajtóban azt nyilatkozták, hogy hihetetlen szerencséjük volt, feltehetően itt is a sorsprogram avatkozott közbe. Ez akadályozta meg őket abban, hogy feljussanak arra a gépre (amin még volt két hely, hiszen Kurt és Johanna Ganthaler lekéste a járatot), amelyet pár órával később 214 utassal és 12 fős személyzettel a fedélzetén örökre elnyelt az óceán.

További bizonyítékokat is találhatunk az elmélet igazolására, elég csak fellapozni a régi újságokat. 1972. január 26-án a JAT légitársaság 367-es járatát egy cseh falu, Srbská Kamenice felett terror-támadás érte. A DC-9-es máig tisztázatlan körülmények között 10160 méter magasságban felrobbant. A repülőgép maradványai több száz négyzetkilométeres körzetben szóródtak szét a földön, így semmi esély nem mutatkozott arra, hogy túlélőt találjanak a mentőalakulatok. Pedig találtak! Amikor Vesna Vukovics légikísérő mozdulatlan testét megvizsgálták, még életjeleket mutatott. Azonnal kórházba szállították, sokáig kómában feküdt, de a kezelések sikerrel jártak, így túlélte a katasztrófát Az eset bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe. A mai napig ő volt az egyetlen ember a világon, aki 10 ezer méter magasságból, ejtőernyő nélkül lezuhanva életben maradt. Nagyon fontos megemlíteni, hogy Vesna Vokovicsot utolsó pillanatban osztották be a 367-es járatra. Ez is megerősíti azt a feltételezést, hogy a saját életprogramja szerint neki akkor nem kellett volna a repülőgépen tartózkodnia. Az ő sorsa más volt, mint azé a 27 emberé, akik a robbanásban életüket vesztették.

Hasonló dolog történt 2006. január 19-én Hejcénél, amikor a falu mellett található Gergely-hegybe csapódott egy szlovák katonai repülőgép. A mentéshez kiérkező, sokat látott tűzoltókat annyira megdöbbentette a látvány, hogy később pszichológust rendeltek ki melléjük, hogy a sokkoló élményt fel tudják dolgozni. Az AN-24 típusú repülőgépből alig maradt valami, a fedélzeten utazók közül azonban Martin Farkas főhadnagy a csodával határos módon túlélte a katasztrófát. A többiekkel együtt, a leghátsó sorban, az ablak mellett bekötve ült, amikor a gép becsapódott. Később egy interjúban elmondta, hogy úgy gondolja, nem azért élte túl a katasztrófát, mert jó helyen ült. „Nem tudok mást gondolni, mint hogy Isten akarata volt” - jelentette ki határozottan.

A főhadnagynak igaza volt, ő volt az egyetlen a fedélzeten utazók közül, akinek az életprogramja még nem járt le, ezért tudott megmenekülni a halál torkából.
Nagyon keveset tudunk még a minket körülvevő világról, és még kevesebbet tudunk önmagunkról. Bár keressük, kutatjuk, honnan jövünk és hová tartunk, de még nagyon sok időnek kell eltelni ahhoz, hogy elfogadható választ tudjunk adni ezekre a kérdésekre.
Ez a pár kiragadott történet is azt bizonyítja, hogy ideje átgondolni az életről és halálról alkotott képünket. Lehet az ember szegény, gazdag, egészséges, beteg, vidám vagy szomorú, be kell járnia azt az utat, amelyet az élet kijelölt számára. Halálunk időpontja pedig jobb, ha továbbra is rejtve marad előttünk, hiszen csak akkor élhetjük meg méltósággal azt a csodát, amit életnek nevezünk. Talán éppen a sors akarja így.