Ahová az ufók hazajárnak-Idegen bázis Kirgíziában?
A világnak ezen a ritkán látogatott pontján nagyon különös események történnek. Lehet, hogy az a vidék másoknak is otthont ad? Kirgízia a hatalmas területű Kazahsztán és a még annál is nagyobb Kína közé szorult viszonylag kis ország (kétszer akkora, mint Magyarország), ahol a lakosság többsége gyapottermeléssel és állattenyésztéssel foglalkozik. A terület az utóbbi évtizedekben furcsa események színhelye lett.
A fővárostól, Biskektől délre a sivár hegyvidéken van egy völgy, helyesebben hegyi hágó, helyi nevén Ala-Arcsa, amely a nagy ázsiai hegység, a Tien-san egyik nyúlványa. Régebben, még a szovjet időkben sok hegymászó járt erre, és a helyiek már akkor is furcsa repülő tárgyakról, valamint a „hegyi emberről", a jetiről meséltek a turistáknak.
A kirgiz hegyi mentő szolgálat emberei ma is azt emlegetik, hogy a hágó környékén ufót gyakorlatilag minden nap lehet látni! Éjszakánként Ala-Arcsa fölött titokzatos fények cikáznak. Közös jellemzőjük, hogy igen nagy sebességgel repülnek, majd közben váratlanul megváltoztatják repülésük irányát. Az egyik 4700 méteres hegycsúcs körül nemegyszer nappal is láttak már repülő szerkezeteket. 1991-ben egy nagyobb létszámú szovjet hegymászó csoport tagjai többször is eljöttek a Teketor hegycsúcs (4441 m) környékére; az egyik alkalommal vérfagyasztó élményben volt részük. Az égből öt hatalmas, kerek repülő test ereszkedett feléjük, majd a föld fölött alacsonyan kezdtek keringeni - talán éppen azért, hogy elriasszák az embereket a környékről?
1999 elején itt tartották a szovjet hegymászó szövetség éves gyűlését. Akkor a Korona-csúcs (4860 m] mellett négy igen nagy, mert csaknem egy-egy kilométer átmérőjű (!) repülő tárgy, feltehetően afféle „anyahajó” jelent meg, és csaknem egy órán keresztül függött a magasban, a hegymászók nagy rémületére. Később kisebb ufók szálltak ki belőlük, majd visszatértek az „anyahajókba", és azok mind elrepültek.
Állítólag történtek ufólandolások is. 1992-ben egy 15 fős hegymászó csapat éppen 4000 méteren haladt a hegyekben, amikor megpillantottak egy nagyon magas, körülbelül három és fél méteres sovány alakot, aki ezüstös ruhát viselt, és az egyik sziklafalon egy nagyon keskeny párkányon állt. A lény mozdulatlanul figyelte a szakadék másik oldalán, tőle több száz méterre haladó embereket. Azok annyira megijedtek tőle. hogy visszafordultak, és hanyatt-homlok indultak lefelé, feledve eredeti úti céljukat.
Akiknek nyoma veszett
Ez az a környék, amelyhez a valamikori szovjet hegymászás egyik legnagyobb rejtélye is fűződik. Hat hegymászó tűnt el nyomtalanul 1981-ben úgy. hogy soha többé nem látták őket és máig nem tudni, mi lett a sorsuk. No persze köztudott, hogy a hegyekben, az amúgy is veszélyt kereső alpinistákkal sok minden megeshet, köztük tragikus dolgok is - de azért hat ember nem szokott eltűnni teljesen nyom nélkül!
Lehet, hogy a következő jelenséggel függenek össze az eltűnések? 1987-ben két alpinista táborozott le egy viszonylag védett, hó- és szélmentes helyen. Egyszer csak nem messze a táboruktól váratlanul megnyílott a hegyoldal! A havat és földet valamilyen gigantikus erő felemelte, és a döbbent emberek azt látták, hogy a nyílásból, mint egy hangárból, kiszáguld egy ufó, és eltűnik a messzeségben, majd a „hangár" ajtaja visszazárult, és az emberek ismét csak a behavazott hegyoldalt látták.
A két hegymászó megjelölte azt a pontot a térképükön, a szállásukon pedig elmondták kollégáiknak, mit láttak és azt is, hogy másnap visszatérnek oda, hogy tüzetesebben is megvizsgálják. Talán nem kellett volna, mert nekik is nyomuk veszett. Könnyen rámondhatjuk, hogy szakadékba zuhantak, lavina temette el őket, vagy akármilyen más okot is találhatunk arra, hogy soha többé senki sem látta őket. De mi van, ha tényleg rátaláltak a „hangár" bejáratára? Vagy ezért kellett elpusztulniuk, vagy - szerencsésebb esetben - az idegenek már többé nem engedhették vissza őket, nehogy elárulják a titkot. Még az is lehet, hogy utána évtizedekig éltek az idegenek között, ráadásul nem is csak ők. Ilyen véletlen szemtanúk, akik a mi világunk számára megszűntek létezni, százával élhetnek különféle idegen bázisokon.
A havasi ember
Ősidők óta köztudott arrafelé, hogy a Tien-san hegység nehezen megközelíthető, négyezer méteres csúcsai között él a jeti. A havasi embert nem egyszer látták már az Ala-Arcsa hágón is.
A hegymászók és a hegyi mentő szolgálat tagjai rengeteg történetet tudnak róluk, főleg olyanok szavait ismételgetik, akik a saját szemükkel látták a havasi embert. Több ismert ottani hegyi mentő, mint Poltavszkij és Nazarenko sokszor találkoztak már jetivel. A kriptozoológusok is kikérdezték őket, és arra a belátásra jutottak, hogy a jeti nem más, mint a Neander-völgyi ősember, „aki” túlélte törzse pusztulását. Nagy teljesítmény lehet, ha tényleg így van, hiszen a tudomány szerint 40 ezer évvel ezelőtt pusztultak ki. De lám, a nehezen megközelíthető, rideg éghajlatú helyekre visszaszorulva, azért pár száz vagy pár ezer példányuk megmaradt a Himalájában, Észak-Amerika egyes vidékein és Szibériában.
A jeti éjszakai életmódot folytat, ez is része a rejtőzködésének. Az 1980-as években nemegyszer felkereste az alvó hegymászók táborát, élelem után kutatva fosztogatta azok poggyászát, sőt sátrait. A menedékházakban, hegyi kunyhókban éjszakázó emberek gyakorta megfigyelhették a holdfényben ezeket a lényeket. A méreteik is ijesztőek - általában jóval magasabbak két méternél, testsúlyuk elérheti a 150 kilót is. Erősek és félelmetesek - esténként a tábortüzeknél ülő helybeliek és/vagy az alpinisták hallják is a hangjukat. A jeti mindent megtesz, hogy elriassza életteréből az oda betérő embereket: füttyöget, kiabál, sőt megesett már, hogy kővel dobálta meg a tűz körül ülőket. Nem bánt senkit, nem öli meg az embert, de mindent megtesz azért, hogy elkergesse a szerinte hívatlan látogatókat.
Ahogyan korábban az ufókkal kapcsolatban, itt is felmerült, hogy a havasi embernek talán van valamilyen telepatikus képessége. Egyfelől többen panaszkodtak már, hogy amikor jeti jár a közelben, akkor a fejükben furcsa dolgokat éreznek, ami lehetett akár fizikai fájdalom is, meg valamiféle zavarodottság. De a másik, hasonlóan érdekes jel, sőt szinte bizonyíték erre a telepatikus képességre az a tény, hogy ahányszor „jetikutató” expedíció érkezett az Ala-Arcsa vidékére, a környékről azonnal eltűntek a jetik! Az amúgy is csak éjszaka mozgó lény (nem tudjuk, hogy az emberek vagy az állatok közé soroljuk őket?) egyszerűen nem jelent meg. Az 1980-as években több ilyen expedíció érkezett oda, de amíg azok el nem mentek, addig némaság honolt a vidéken. Legfeljebb néhány lábnyomot találhattak a kutatók, azokat öntötték ki gipsszel, és vitték el messzi földre, nagyvárosok múzeumaiba -de egyetlen tudós sem látott jetit. Ám miután egy ilyen expedíció végleg távozott, akkor már másnap éjjel hallani lehetett a havasi ember jellegzetes üvöltését a hágót övező hegyek között...
A Gyatlov-incidens
Az eset nem kirgiz földön, hanem az Urál hegységben történt évekkel korábban. Ott is hegymászók éjszakáztak a hegyekben, majd... nyomuk veszett. A legújabb feltételezés szerint - amit néhány efféle kirgíziai eset is megerősít - a jetik a puszta hangjukkal, olykor a viselkedésükkel is képesek hihetetlenül megrémiszteni az embereket. Az uráli esetben a vizsgálat később annyit derített ki, hogy egy sátorban éjszakázott egy csapat hegymászó, akik aztán a sok mínuszos éjjelen egyszer csak mind kirohantak a sátorból, elhagyva hálózsákjaikat is, és a hőmérséklethez képest igen könnyű ruhában, volt, aki mezítláb (!) - futott ki a hegyoldalra. Ahol aztán hamarosan megfagytak, de olyan is volt, aki soha nem került elő.
A vizsgálóbizottság a rendőrséggel közösen nyomozta az esetet, de éveken át nem tudtak rájönni, mi lehetett az oka az emberek ilyen fejvesztett, rémült és céltalan menekülésének. Ma már hajlanak arra, hogy egyfelől elfogadva a jetik sokáig tagadott létezését, másfelől meg éppen a havasi ember szokásait megismerve, az általa keltett rémülettel magyarázzák a Gyatlov-incidenst is. Tény, hogy a jeti a maga vadászterületén úr akar lenni, és mint azt az állatvilágban számos példa igazolja: nem tűri el, ha idegen bukkannak fel az ő területén. Igyekszik azokat bármi módon elűzni.
A fővárostól, Biskektől délre a sivár hegyvidéken van egy völgy, helyesebben hegyi hágó, helyi nevén Ala-Arcsa, amely a nagy ázsiai hegység, a Tien-san egyik nyúlványa. Régebben, még a szovjet időkben sok hegymászó járt erre, és a helyiek már akkor is furcsa repülő tárgyakról, valamint a „hegyi emberről", a jetiről meséltek a turistáknak.
A kirgiz hegyi mentő szolgálat emberei ma is azt emlegetik, hogy a hágó környékén ufót gyakorlatilag minden nap lehet látni! Éjszakánként Ala-Arcsa fölött titokzatos fények cikáznak. Közös jellemzőjük, hogy igen nagy sebességgel repülnek, majd közben váratlanul megváltoztatják repülésük irányát. Az egyik 4700 méteres hegycsúcs körül nemegyszer nappal is láttak már repülő szerkezeteket. 1991-ben egy nagyobb létszámú szovjet hegymászó csoport tagjai többször is eljöttek a Teketor hegycsúcs (4441 m) környékére; az egyik alkalommal vérfagyasztó élményben volt részük. Az égből öt hatalmas, kerek repülő test ereszkedett feléjük, majd a föld fölött alacsonyan kezdtek keringeni - talán éppen azért, hogy elriasszák az embereket a környékről?
1999 elején itt tartották a szovjet hegymászó szövetség éves gyűlését. Akkor a Korona-csúcs (4860 m] mellett négy igen nagy, mert csaknem egy-egy kilométer átmérőjű (!) repülő tárgy, feltehetően afféle „anyahajó” jelent meg, és csaknem egy órán keresztül függött a magasban, a hegymászók nagy rémületére. Később kisebb ufók szálltak ki belőlük, majd visszatértek az „anyahajókba", és azok mind elrepültek.
Állítólag történtek ufólandolások is. 1992-ben egy 15 fős hegymászó csapat éppen 4000 méteren haladt a hegyekben, amikor megpillantottak egy nagyon magas, körülbelül három és fél méteres sovány alakot, aki ezüstös ruhát viselt, és az egyik sziklafalon egy nagyon keskeny párkányon állt. A lény mozdulatlanul figyelte a szakadék másik oldalán, tőle több száz méterre haladó embereket. Azok annyira megijedtek tőle. hogy visszafordultak, és hanyatt-homlok indultak lefelé, feledve eredeti úti céljukat.
Akiknek nyoma veszett
Ez az a környék, amelyhez a valamikori szovjet hegymászás egyik legnagyobb rejtélye is fűződik. Hat hegymászó tűnt el nyomtalanul 1981-ben úgy. hogy soha többé nem látták őket és máig nem tudni, mi lett a sorsuk. No persze köztudott, hogy a hegyekben, az amúgy is veszélyt kereső alpinistákkal sok minden megeshet, köztük tragikus dolgok is - de azért hat ember nem szokott eltűnni teljesen nyom nélkül!
Lehet, hogy a következő jelenséggel függenek össze az eltűnések? 1987-ben két alpinista táborozott le egy viszonylag védett, hó- és szélmentes helyen. Egyszer csak nem messze a táboruktól váratlanul megnyílott a hegyoldal! A havat és földet valamilyen gigantikus erő felemelte, és a döbbent emberek azt látták, hogy a nyílásból, mint egy hangárból, kiszáguld egy ufó, és eltűnik a messzeségben, majd a „hangár" ajtaja visszazárult, és az emberek ismét csak a behavazott hegyoldalt látták.
A két hegymászó megjelölte azt a pontot a térképükön, a szállásukon pedig elmondták kollégáiknak, mit láttak és azt is, hogy másnap visszatérnek oda, hogy tüzetesebben is megvizsgálják. Talán nem kellett volna, mert nekik is nyomuk veszett. Könnyen rámondhatjuk, hogy szakadékba zuhantak, lavina temette el őket, vagy akármilyen más okot is találhatunk arra, hogy soha többé senki sem látta őket. De mi van, ha tényleg rátaláltak a „hangár" bejáratára? Vagy ezért kellett elpusztulniuk, vagy - szerencsésebb esetben - az idegenek már többé nem engedhették vissza őket, nehogy elárulják a titkot. Még az is lehet, hogy utána évtizedekig éltek az idegenek között, ráadásul nem is csak ők. Ilyen véletlen szemtanúk, akik a mi világunk számára megszűntek létezni, százával élhetnek különféle idegen bázisokon.
A havasi ember
Ősidők óta köztudott arrafelé, hogy a Tien-san hegység nehezen megközelíthető, négyezer méteres csúcsai között él a jeti. A havasi embert nem egyszer látták már az Ala-Arcsa hágón is.
A hegymászók és a hegyi mentő szolgálat tagjai rengeteg történetet tudnak róluk, főleg olyanok szavait ismételgetik, akik a saját szemükkel látták a havasi embert. Több ismert ottani hegyi mentő, mint Poltavszkij és Nazarenko sokszor találkoztak már jetivel. A kriptozoológusok is kikérdezték őket, és arra a belátásra jutottak, hogy a jeti nem más, mint a Neander-völgyi ősember, „aki” túlélte törzse pusztulását. Nagy teljesítmény lehet, ha tényleg így van, hiszen a tudomány szerint 40 ezer évvel ezelőtt pusztultak ki. De lám, a nehezen megközelíthető, rideg éghajlatú helyekre visszaszorulva, azért pár száz vagy pár ezer példányuk megmaradt a Himalájában, Észak-Amerika egyes vidékein és Szibériában.
A jeti éjszakai életmódot folytat, ez is része a rejtőzködésének. Az 1980-as években nemegyszer felkereste az alvó hegymászók táborát, élelem után kutatva fosztogatta azok poggyászát, sőt sátrait. A menedékházakban, hegyi kunyhókban éjszakázó emberek gyakorta megfigyelhették a holdfényben ezeket a lényeket. A méreteik is ijesztőek - általában jóval magasabbak két méternél, testsúlyuk elérheti a 150 kilót is. Erősek és félelmetesek - esténként a tábortüzeknél ülő helybeliek és/vagy az alpinisták hallják is a hangjukat. A jeti mindent megtesz, hogy elriassza életteréből az oda betérő embereket: füttyöget, kiabál, sőt megesett már, hogy kővel dobálta meg a tűz körül ülőket. Nem bánt senkit, nem öli meg az embert, de mindent megtesz azért, hogy elkergesse a szerinte hívatlan látogatókat.
Ahogyan korábban az ufókkal kapcsolatban, itt is felmerült, hogy a havasi embernek talán van valamilyen telepatikus képessége. Egyfelől többen panaszkodtak már, hogy amikor jeti jár a közelben, akkor a fejükben furcsa dolgokat éreznek, ami lehetett akár fizikai fájdalom is, meg valamiféle zavarodottság. De a másik, hasonlóan érdekes jel, sőt szinte bizonyíték erre a telepatikus képességre az a tény, hogy ahányszor „jetikutató” expedíció érkezett az Ala-Arcsa vidékére, a környékről azonnal eltűntek a jetik! Az amúgy is csak éjszaka mozgó lény (nem tudjuk, hogy az emberek vagy az állatok közé soroljuk őket?) egyszerűen nem jelent meg. Az 1980-as években több ilyen expedíció érkezett oda, de amíg azok el nem mentek, addig némaság honolt a vidéken. Legfeljebb néhány lábnyomot találhattak a kutatók, azokat öntötték ki gipsszel, és vitték el messzi földre, nagyvárosok múzeumaiba -de egyetlen tudós sem látott jetit. Ám miután egy ilyen expedíció végleg távozott, akkor már másnap éjjel hallani lehetett a havasi ember jellegzetes üvöltését a hágót övező hegyek között...
A Gyatlov-incidens
Az eset nem kirgiz földön, hanem az Urál hegységben történt évekkel korábban. Ott is hegymászók éjszakáztak a hegyekben, majd... nyomuk veszett. A legújabb feltételezés szerint - amit néhány efféle kirgíziai eset is megerősít - a jetik a puszta hangjukkal, olykor a viselkedésükkel is képesek hihetetlenül megrémiszteni az embereket. Az uráli esetben a vizsgálat később annyit derített ki, hogy egy sátorban éjszakázott egy csapat hegymászó, akik aztán a sok mínuszos éjjelen egyszer csak mind kirohantak a sátorból, elhagyva hálózsákjaikat is, és a hőmérséklethez képest igen könnyű ruhában, volt, aki mezítláb (!) - futott ki a hegyoldalra. Ahol aztán hamarosan megfagytak, de olyan is volt, aki soha nem került elő.
A vizsgálóbizottság a rendőrséggel közösen nyomozta az esetet, de éveken át nem tudtak rájönni, mi lehetett az oka az emberek ilyen fejvesztett, rémült és céltalan menekülésének. Ma már hajlanak arra, hogy egyfelől elfogadva a jetik sokáig tagadott létezését, másfelől meg éppen a havasi ember szokásait megismerve, az általa keltett rémülettel magyarázzák a Gyatlov-incidenst is. Tény, hogy a jeti a maga vadászterületén úr akar lenni, és mint azt az állatvilágban számos példa igazolja: nem tűri el, ha idegen bukkannak fel az ő területén. Igyekszik azokat bármi módon elűzni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése