Megdöbbentő gyilkosok I.-Mary Bell a hazudós kislány

Az időpont 1968 nyara, a helyszín Nagy Britannia, Scotswood városa. A három éves Brian Howe délután ment el otthonról nővére, Pat társaságában. A testvérek rendszerint együtt játszottak délutánonként, Brian gyakorta kóricált el a környékbeli fiúkkal és sok időt töltött velük az elhagyott telepen, ám soha nem esett baja, hisz vigyáztak rá. Ezúttal azonban nem tért haza.

Nővére félve aggódott a kisfiúért, így barátaival átkutatták a környéket - ám nem akadtak a gyermek nyomára. „Talán az épületek mögött, vagy az épületek közt játszik valahol" - találgatott a 11 éves Mary Bell. „Nem, ő soha nem ment oda." - válaszolta barátnője, Norma. A lányok órákon át keresték a kisfiút - mindhiába. Brian Howe-t sehol nem lelték.

A gyermek fűvel és gyommal letakart holttestére a keresésére küldött rendőrök akadtak rá a síneken túl lévő ipari telep egyik elhagyott zugában, este 11.10-kor.

Ő volt a második környékbéli kisfiú, aki néhány héten belül, gyanús körülmények közt hunyt el.

BRIAN HOWE MEGÖLÉSE

Brian Howe holtteste a legedzettebb rendőrtiszteket is elborzasztotta. A kisfiút megfojtották, hajából csomókat tépkedtek ki, testén pedig számos szúrt seb éktelenkedett, amelyeket a holttest mellett talált törött ollóval ejtett a tettes. A kisfiú hasába zsilettpengével egy nagy „M" betűt hasítottak, nemi szerveit pedig részlegesen megnyúzták - olybá tűnt, a tettes élvezte, hogy kénye-kedve szerint roncsolhatja az áldozat testét. „Valami szörnyű játékosság volt az egészben, rettenetes és beteges törődés, ha úgy tetszik, és valahogy ez a játékosság elborzasztó volt." - nyilatkozta az esetről James Dobson nyomozó.

Scotswood kicsiny és meglehetősen szegény település volt, nyaranta sok fiatal gyermek járt-kelt a közterületeken, így az újabb haláleset elrettentette a családokat, és pánik lett úrrá a környék lakóin. A szülők féltették gyermekeiket, nem merték őket kiengedni a szabadba, így nebulók százai kényszerültek szobafogságba. A helybélieket az első haláleset is megdöbbentette, ám immáron nem balesetről, hanem sorozatgyilkosról suttogtak. Hatalmas nyomás nehezedett a rendőrségre: meg kellett találniuk az elkövetőt, mielőtt újabb életet olt ki.

A nyomozók először a környékbéli gyermekek körében faggatóztak. Használható nyomok után kutattak, nem látott-e valamelyikük egy gyanúsan viselkedő ismeretlent, nem hallott-e valamilyen pletykát, avagy híreszteléstA kutakodó rendőrök figyelmét két gyermek keltette fel, a 11 éves Mary Bell és a 13 éves Norma Bell.

A lányok - kik a családnevek egyezése ellenére nem álltak rokonságban egymással furcsán viselkedtek: Mary szokatlan pszichológiai reakciókat produkált, Normát pedig szemlátomást felizgatta a gyilkosság. „Úgy mosolygott, mintha csak valami hatalmas tréfáról lett volna szó" - jellemezte a lány viselkedését a nyomozók egyike. A rendőrök egyéb lehetőség hiányában a gyermekek kikérdezésére fókuszáltak, remélve, hogy sikerül hasznos információkat kicsikarni a lányokból, kik szemlátomást többet tudtak a gyilkosságról, mint amennyit megosztottak a hatóságokkal. Midőn a nyomozók alaposabban faggatni kezdték Mary-t, a lány váratlanul emlékezni kezdett: azt mondta, hogy látott egy nyolcéves fiút a gyártelepen, aki egy „ezüstszín ollóval játszott, amivel valami baj volt, mintha az egyik szára törött lett volna".

James Dobson nyomozó több ízben is visszahallgatta a felvételeket, és átgondolta a lányok által tett beszámolókat. A detektív által levont következtetés egyszerre volt megdöbbentő és elborzasztó: a férfi biztosra vette, hogy Norma vagy Mary tanúja volt a bűncselekménynek, miként az is elképzelhetőnek tetszett, hogy egyikőjük volt az elkövető.

Így Dobson ismét felkereste Normát, és újfent kifaggatta a lányt. A 13 éves gyermek megdöbbentő dolgokról számolt be: elmondása szerint Mary odament hozzá, és izgatott hangon közölte vele, hogy megölte Briant, majd az épületek közé vezette a lányt! és megmutatta a tetemet. A fiú „nyilvánvalóan halott" volt, ajkai elkékültek, szemei kigúvadtak, testét sebhelyek borították. „Megszorítottam a nyakát és kinyomtam belőle a levegőt, így kell megölnöd őket! Tartsd a szád, senkinek egy szót se!" - okította barátnőjét Mary, majd mutatóujját végigfuttatta a tetem elkékült ajkain. „Igazán élveztem" -tette hozzá.

Norma vallomása sokkolta a rendőröket: senki nem gondolta volna, hogy az igézően kék szemű, jól kommunikáló, intelligens kislány ily brutális gyilkosságot követhetett el.

James Dobson rögvest kocsit küldött Mary Bellért. A rendőrtiszt sejtette, hogy a lány szövevényes hazugságokkal kívánja álcázni a valóságot, így keresztkérdésekhez folyamodott, majd megkísérelte beugratni őt. „Okom van rá, hogy azt higgyem, hogy amikor az épületek közelében voltatok, egy férfi rákiáltott az ott lévő gyerekekre, és ti elszaladtatok onnan, ahol Brian feküdt. Ez a férfi valószínűleg fel fog ismerni téged." - közölte a nyomozó. „Akkor jó szeme kell, hogy legyen." - replikázott a lány. „Miért kellene jó szemének lennie?" - csapott le Dobson. A kislány rögvest visszakozott: „Mert ő... elég okos volt hozzá, hogy észrevegyen, mikor én ott sem voltam.". Majd Maiy Bell felállt, és bejelentette: „Megyek haza. Ez olyan, mintha agymosás lenne.". A nyomozó érezte, hogy a gyanúsított megingott, így semmiképpen nem akarta elbocsátani a lányt. Mary Bell azonban nem engedett: „Bepoloskázták ezt a helyiséget? Nem teszek vallomást. Már több vallomást is tettem. Mindig csak értem jön. Norma egy hazudozó, mindig bajba akar engem keverni."

BESZÉDES TEMETÉS

Dobson korántsem lehetett biztos a dolgában, hisz főbenjáró bűncselekménnyel állt szemben, amely rekonstrukciója jóval több információt igényelt, mint amennyit a lány vallomásából nyerhetett. A férfi kétségkívül jó nyomozó volt, ám a gyerekpszichológia korántsem volt erőssége: nemigen tudta eldönteni, melyik lány hazudott, és melyik mondott igazat. Esküdni ugyan nem mert volna rá, de érzése szerint Mary Bell volt a hunyó, kinek valószínűleg köze volt a gyilkossághoz, ám pusztán gyanú alapján nem tartóztathatta le a kislányt. Bizonyosságra volt szüksége - és már tudta is, hol lelheti meg azt.

A nyomozást vezető rendőrtiszt augusztus 7-én megjelent Brian Howe temetésén. Dobson mélyen együtt érzett az áldozat családjával és osztozott a helyi közösség fájdalmában, ám leginkább szakmai okok vezették a temetőbe: kíváncsi volt rá, miként fognak viselkedni a lányok a kegyeleti szertartáson. „Mary Bell a Howe-házzal szemben állt, mikor kihozták a koporsót. Természetesen figyeltem őt. Amint figyeltem, az jutott eszembe, hogy nem kockáztathatok meg még egy napot. Ott állt és nevetett. Nevetett és összedörzsölte a kezeit. Azt gondoltam, én Istenem, be kell vinnem, mert még egyszer megteszi."

James Dobson ismételten beszállíttatta Mary Bellt a helyi rendőrőrsre.

A lány ekkor vallomást tett, ám vallomása a legkevésbé sem vágott egybe azzal, ahogy a rendőrtiszt rekonstruálta a bűntényt: Mary Bell ugyanis a gyilkosságot Norma Bell személyéhez kapcsolta. A bűncselekmény érdemi részére így tért ki a meglehetősen zavaros, hosszadalmas vallomás: „Akkor nekiütötte Brian fejét valami fának vagy fából készült saroknak, és Brian eszméletlenül feküdt. Az arca teljesen fehér és kékes volt, a szemei nyitva voltak. Az ajkai lilásak voltak, és valami nedv jelent meg, mintha vattaszerűvé váltak volna. Norma lefedte őt és én azt mondtam, «Norma, nekem semmi közöm ehhez, beárulhatnálak, de nem foglak..".

A vallomás meglehetősen zavaros volt, telve nyilvánvaló lukakkal és rosszul leplezett ellentmondásokkal. James Dobson mégsem tétovázott: letartóztatta Mary Bellt, és bűnrészességre gyanakodva Norma Bellt is rendőri felügyelet alá helyezte.

A környékbeliek megrökönyödtek a hír hallatán: a rendőrség egy alig 11 éves kislányt gyanúsított Brian Howe meggyilkolásával. Soha nem látott botrány robbant ki.

A MARTIN BROWN-ÜGY

Megkerült hát a kicsi Brian Howe gyilkosa - ám Martin Brown ügye még mindig tárva-nyitva állt. Dobson nyomozónak roppant valószínűnek tetszett, hogy a három héttel korábban történt haláleset nem véletlen baleset volt, hanem bűncselekmény történt, amelynek lehetséges tettese Mary Bell: a helyszín, az elkövető módszere, s még számos más körülmény mutatott kísérteties egyezést. A rendőrtiszt gyanúját csak fokozta, hogy emlékezett rá, mily flegmán, mily elképesztő közönnyel nyilatkozott a lány, mikor az első haláleset kapcsán kérdezte ki őt a rendőrség. Dobson nyomozó nemcsak esküje, de lelkiismerete okán is hitet tett mellette, hogy felderíti a bűncselekményt, és bíróság elé viszi az ifjú kora ellenére is ördögien gonosz Mary Bellt. A nyomozás során Dobson ismételten kihallgatta a lány környezetében élő gyerekeket, a beszámolók nyomán pedig további terhelő bizonyítékok bontakoztak ki. Kiderült, hogy a 11 éves gyerek korábban is elkövetett erőszakos cselekedeteket, amelyek esetében nem lehetett racionális indítékot megállapítani: Mary Bell szadista volt, aki élvezte, ha szenvedni láthatta gyermektársait.

Május 11-én történt, hogy Mary és Norma egy vérző fejű kisgyermekre bukkantak egy közeli kocsma mögött. A hároméves kisfiú a lány unokatestvére volt, ki „leesett" egy lépcsőről - mint utóbb kiderült, Mary lökte le onnan. A rákövetkező napon a gyanúsított három fiatal lányt támadott meg, egyiküket fojtogatni kezdte. Mikor egyik társa a rendőrség kihívásával fenyegetőzött, Mary Bell megragadta a lány nyakát, őt is fojtogatni kezdte, és így szólt hozzá: „Mi van akkor, ha megszorongatsz valakit, meghal?"

Alig pergett el tíz nap, és megtörtént az első gyilkosság.

Martin Brown holttestére délután fél négykor bukkantak rá a helyi fiúk. A gyermek egy elhagyott épület emeleti szobájában volt, háttal az ablaknak, arcáról és álláról vér és nyál csorgott. A kiáltozásra megjelent Mary és Norma Bell. „Felmehetünk?" - kérdezte a lány, aki nem tágított a holttest környékéről. Mint utóbb kiderült, Mary Bell számára a legnagyobb örömet az okozta, ha gyönyörködhetett benne, mikor az emberek szembesültek az általa meggyilkolt gyermek tetemével - egyszerűen látni kívánta, miként reagálnak a gyilkosságra. A test és a padló csatakos volt a vértől, az első felnőtt, aki meglátta Martin Brown tetemét, sokkot kapott. Mivel a holttest mellett egy üres aszpirines dobozt találtak, a rendőrség az esetet balesetnek könyvelte el: úgy vélték, hogy a gyermek beszedte a gyógyszereket, majd elkábult, leesett az emeletről, és belehalt a fejsérülésbe. A rendőrség balesetnek minősítette a történteket, és nem értesítette a bűnügyi nyomozócsoportot. A rákövetkező hetekben Mary Bell és Norma Bell gyakorta tettek látogatást Martin Brown nagynénjénél: „Hiányzik Martin? Szokott sírni utána?" - kérdezgették. June Richardson csak később értette meg, hogy a hirtelen támadt érdeklődés valódi oka nem az őszinte féltés, hanem a perverz kíváncsiság volt: a lányok látni kívánták, mily jóvátehetetlen veszteséget okoztak, és mily súlyos sebeket ejtettek a nagynénin. Martin Brown édesanyját nemkülönben meglátogatták. June Brown így emlékezett vissza a bizarr eseményre: „Mary csöngetett, mondta, hogy látni szeretné Martint. Én azt mondtam: «Nem lehet, kedvesem, Martin halott." - mire ő megfordult, és így szólt: „Ó, tudom, hogy halott. A koporsójában akartam látni."

12 nappal Martin Brown meggyilkolása után a közösségi iskola tantermébe benyitó tanár megdöbbentő képpel szembesült: a helyiséget felforgatták, a falakat pedig gyermekkéz által ejtett, kusza üzenetek tarkították. A fenyegető falfirkák közt a következők is megtalálhatók voltak: „Gyilkoltam, lehet, hogy visszatérek!", illetve „Megöltük Martin Brown-t basszátok meg Barmok". A tanárnő rögvest rendőrt hívott, ám a hatóság hivatalos álláspontja szerint a falfirka pusztán beteges tréfa volt, üres fenyegetőzés, néhány magáról megfeledkezett, mocskos szájú diák ostoba dühkitörése.

INDÍTÉK NÉLKÜL

Eközben a lányok a Newcastle West End rendőrállomás celláiban hűsöltek. Sem Mary, sem Norma nem nyughatott: a zárt ajtókon keresztül kiabáltak át egymásnak, szidalmazták a rendőröket, és hevesen tiltakoztak fogva tartásuk ellen. A nyomozókat megrettentette Mary Bell viselkedése, aki teljes közönnyel viseltetett a gyilkosságok iránt. „Nem olyan rossz dolog a gyilkosság, hisz egyszer mindannyian meghalunk." - közölte a gyermek az egyik őrrel. A női őrszemélyzet jellemzése szerint Mary intelligens volt, magabiztos és határozott, mindig tisztában volt cselekedete következményével. Személyiségének domináns jegye mégsem az intellektus volt, hanem a teljes érzéketlenség. A kislány egy ízben arról érdeklődött, miként válhatna ápolónővé, s mikor az őr a döntés okát firtatta, Mary így válaszolt: „Mert akkor tűket döfködhetnék az emberekbe. Szeretek embereket bántani."

A rendőrségi szakértők soha nem találkoztak hasonló esettel. A pszichiáterek feltételezték, hogy Mary féktelen szadizmusa és mélységes embergyűlölete valamely korai trauma, a családtagoktól elszenvedett sérelmek hatására alakult ki, ám a lány nem volt hajlandó válaszolni az erre vonatkozó kérdésekre. A szakértők szerették volna tisztázni a szülők felelősségét, és mennél többet megtudni magáról a családról.

Mary Bell elhanyagolt környéken, szegénységben cseperedett fel. Családja merev szigorral bánt vele, a lány hamar megtanult hallgatni és engedelmeskedni, kiváltképpen a" tekintélyszemélyek jelenlétében. Édesapja, Billy Bell kemény, zord férfi volt, ki bár a családdal élt, felesége által mégis nagybácsinak szólíttatott - az asszony titkolta a házasságot, mert ha kiderült volna, hogy egy háztartásban él férjével, elvesztette volna a kiemelt összegű szociális segélyre való jogosultságát. A családban nem volt idegen a normaszegő viselkedés, a törvények iránti tisztelet erősen mérsékelt formában sem voltjelen: Billy Bell tolvaj volt, Betty Bell pedig prostituáltként dolgozott Glasgowban. A Newcastle területén ténykedő jóléti iroda nemkülönben keveset tudott a családról. A nyomozók, mikor házkutatást végeztek, arról számoltak be, hogy lakásuk egyáltalán nem volt lakásszerű, inkább tűnt holmi átmeneti szállásnak, mint valódi otthonnak. A detektívek tehát nem jutottak közelebb a rejtély kulcsához, a családi viszonyok tanulmányozása nem vezetett eredményre. Immáron az elmeorvosi szakértőkön volt a sor, hogy magyarázatot leljenek Mary Bell különös viselkedésére.

Dr. Orton volt az első gyermekpszichiáter, aki jelen volt a kihallgatásokon, és beszélgethetett a gyermekkorú gyilkossal. „Sok pszichopata gyermeket láttam már, de olyannal, mint Mary, sohasem találkoztam: amennyire intelligens, annyira manipulatív, annyira veszélyes."

Meglehet, Mary Bell szimpátiát kelthetett volna az esküdtekben, ha sanyarú gyermekkorról, sorozatos bántalmazásokról és hasonló traumákról tesz tanúbizonyságot - a kislány azonban tántoríthatatlanul őrizte sötét titkait, és nem nyilatkozott családjáról. Az ifjú gyermekgyilkos múltja sohasem került napvilágra.

EGY LEENDŐ SOROZATGYILKOS PROFILJA

Mary Bell tehát komoly feladat elé állította a törvényszéki szakértőket. A pszichiáterek precedens hiányában ismeretlen terepre tévedtek, mikor szakvéleményt kellett mondaniuk a lányról: soha egyetlen elmeorvos sem találkozott még 11 éves kettősgyilkossal, Mary esete teljességgel egyedülálló volt. Dr. Orton így fogalmazta meg kétségeit: „Semmiféle bűnbánatot nem mutatott, nem hullatott könnyeket, nem aggódott. Semmiféle érzelem nem jellemezte őt, közönnyel tekintett az egész ügyre, és sértődött volt a letartóztatása miatt. Semmiféle indítékot nem találtam nála."

A vizsgálatok bebizonyították, hogy Mary Bell teljességgel képtelen a szeretetre, érzelmeit pedig egyetlen módon, agresszió által volt képes kifejezni. Kiszolgáltatott, védtelen áldozatokat választott ki, kik képtelenek voltak a védekezésre, tudván, hogy könnyedén hatalmába kerítheti őket. Dr. Westbury számos beszélgetést folytatott a vádlottal, amelyek során kirajzolódott Mary valódi célja: a lány manipulálni akarta az embereket, hatalmat akart gyakorolni mások felett. Mint utóbb kiderült, Mary Bell rendszeresen kínzott kisebb állatokat, megfélemlítette környezetét, és számtalan erőszakos cselekedetet követett el a környéken lakó gyermekek sérelmére. A lány tehát manipulatív, szadista és hatalomvágyó személyiséggel bírt, mindemellett átlagon felüli intelligenciával rendelkezett. Kimagasló értelmi képességeihez azonban semmiféle morális érzék nem társult, így képtelen volt felmérni a bűntett súlyát és következményeit. Egyfajta morbid kíváncsiság vezérelte: látni akarta, hogy halnak meg a hatalmába kerített kisfiúk, és látni akarta koporsóba helyezett áldozatait.

A pszichiáterek beszámolói arról tanúskodtak, hogy a lány sokat fantáziált a bűnözővé válásról és az idegen emberek meggyilkolásáról - beteg elméjében ilyesféle karrier képe fogant meg. Mary Bell tehát potenciális sorozatgyilkos volt: ha nem kapták volna el, minden bizonnyal újabb áldozatokat szedett volna.

A TÁRGYALÁS

„Mi lehet a legrosszabb, ami velem történhet? Felakasztanának?" - kérdezte Mary Bell védőügyvédjét az eljárás kezdetén - ha felnőttként követte volna el az adott bűncselekményeket, kétségtelenül erre a sorsa jutott volna. Ám Mary Bell gyermekként hajtotta végre az elképesztően szadista gyilkosságokat, így a hivatalból kirendelt védőügyvéd jóval erősebb pozícióból képviselhette a vádlott érdekeit.

A szenzációsnak ígérkező tárgyalást soha nem tapasztalt figyelemmel övezte a sajtó. Az újságírók és a televíziós riporterek egymást túllicitálva ötölték ki a jelzős szerkezeteket, annak reményében, hogy képesek lesznek szavak által kifejezni azt a példátlan brutalitást és azt a jeges közönyt, amely a lányokat jellemezte. Mary és Norma olyasféle morbid vonzerőt jelentettek a média számára, amelyre korábban még nem volt példa - nem csoda hát, hogy zsurnaliszták százai igyekeztek lencse- és mikrofonvégre kapni a gyermekgyilkossággal vádolt barátnőket.

Norma és Mary, amint az várható volt, egymás ellen vallottak. Mindketten igyekeztek a másik nyakába varrni az elkövetett rémtetteket, ezáltal menteni saját magukat. A bíró ezért elkülönítette a szokatlanul élénk fantáziával rendelkező lányokat, hogy azok ne játszhassanak össze, és körmönfont hazugságaikkal ne nehezíthessék meg a bíróság munkáját.

Az eljárás során mind Norma, mind Mary tagadta bűnösségét. A védelem kézenfekvő módon a vádlottak korára, illetve a vádlottak beszámíthatatlanságára alapozta a tárgyalóteremben követendő stratégiát. A szakértői beszámolók egyértelműen bizonyították a lányok elméjének kóros működését, pszichopatának és szociopatának, érzelmi fejlődésben visszamaradott, tetteikért felelősséget vállalni nem képes személyekként írták le a gyanúsítottakat, így Cusack bíró a csökkentett felelősség elvét alkalmazta. Az 1957-ben hozott törvény szerint azon személy, kinek elméje abnormálisan működik, nem büntethető gyilkosságért, miután szellemileg képtelen felmérni cselekedete súlyát és következményeit - a törvény tehát mentőövet dobott a lányok felé.

A védőügyvéd igyekezett kihasználni, hogy az esküdtszék jóval nagyobb szimpátiát mutatott Norma iránt, így záróbeszédében így szólt: „Norma egy gonosz és kényszerítő erő hatása alá került. Norma egy egyszerű lány, átlag alatti intelligenciával. Mary azonban a leginkább abnormális gyermek, agresszív, gonosz, kegyetlen, bűnbánatot nem ismerő, uralkodó személyiség, rémisztően intelligens és fortélyos."

Az esküdteknek négy óra kellett hozzá, hogy meghozzák a döntést. Norma Bellt ártatlannak találták, Mary Bellt azonban bűnösnek mondták ki kétrendbeli gyilkosságban. (Norma Bell később újabb bűncselekményt követett el: betört egy óvodába. A lányt ekkor három évre próbaidőre bocsátották, amely idő alatt pszichiátriai megfigyelés alá helyezték.)

 A Mary Bellre szabott büntetés végrehajtása komoly probléma elé állította az igazságszolgáltatást. A brit büntetés végrehajtási rendszer nem volt felkészülve egy 11 éves lány fogadására, a hagyományos női börtönökben nem lehetett elhelyezni az elítéltet. A pszichiátriai otthonok nemkülönben kiestek a listáról, miután egy ilyesféle intézményben nem volt megoldható a lány megfelelő felügyelete, az otthonok lakóit pedig nem tehették ki annak a fenyegetésnek, amelyet egy szélsőségesen szadista és erőszakos kéjgyilkos képviselt. Egyéb lehetőség hiányában Mary Bellt végül egy fiúk számára létesített nevelőintézetben helyezték el. Eleinte rengeteg probléma volt a lánnyal: folyton-folyvást megszegte az intézmény belső szabályzatát, agresszív volt, sokat verekedett, és példa nélkül álló tiszteletlenséggel viseltetett a nevelők iránt. Az idő múlásával azonban alkalmazkodott a környezethez, és elfogadta a Red Bank játékszabályait. A pszichiáterek legnagyobb meglepetésére Mary jelleme férfias vonásokat öltött, még küllemben is az erősebbik nem felé igazodott. Ezek a változások a lány szexuális orientációját is befolyásolták: Mary Bell érdeklődése a lányok felé fordult. 1977-ben a foglyot egy szerényebb biztonsági fokozatú férfibörtönbe szállították, ahol a lány szökést tervezett, és két társával meglépett. Röviddel később elfogták, ám Mary Bell a kint töltött rövid idő alatt teherbe esett - gyermekét már a börtönkórházban szülte meg.

A kétszeres gyermekgyilkos Mary Bell 12 év raboskodás után, 23 éves korában szabadult, a szakemberek szerint immáron gyógyultan. Munkát vállalt és szerény körülmények közt, nagy odaadással nevelte gyermekét. Életét azonban nagymértékben megkeserítette a média: időről-időre újságírók és a tévériporterek keresték fel, hogy újabb, minden korábbinál szenzációsabb anyagokat készítsenek róla. Miután Mary Bell végleg megelégelte a folytonos zaklatásokat, kérvényezte nevének megváltoztatását, azzal a megkötéssel, hogy a brit hatóságok garantálják számára a teljes anonimitást, és nem szivárogtatják ki új személyazonosságát.

A brit Legfelsőbb Bíróság elfogadta a beadványt.

A kétszeres gyermekgyilkos Mary Bell jelenleg is az Egyesült Királyság területén, anonimitásba vonulva él, és féltékenyen őrizve gyalázatos titkát.