Náci repülő csészealjak (Egy kis összeesküvés elmélet)

A németek egyik legendás repülőmérnöke, bizonyos Hugo Junkers (igen, AZ a Junkers) már 1910-ben izgalmas előterjesztésekkel fordult a Birodalmi Szabadalmi Hivatalhoz.  

Az egyik a Nurflügel („csak szárny”) elnevezésű koncepció volt, s azt jelentette, amit a neve is mutat: egy olyan repülőgépről szólt, amely teljes egészében szárnyakból áll. Ezt – pár évtizeddel később – az amerikaiak meg is valósítják, de bennünket most nem ez érdekel, hanem egy másik Junkers-ötlet, egy korong alakú repülő szerkezet, amely (a feltaláló szerint) képes lenne arra, hogy egy óra alatt átrepülje az óceánt. Mégegyszer mondom: minderről a huszadik század legelején írt és beszélt, amikor a repülőgépek átlagsebessége a mai gépkocsikéhoz hasonlítható. És nem mellesleg: Junkers (itt jobbra) köztudottan szocialista beállítottságú volt, 1917-től kezdve szimpatizált a Szovjetunióval, nekik is épített repülőgépeket – és háziőrizetben, hazaárulás vádjával a nyakán halt meg 1935-ben, mert találmányai egy részét nem akarta átadni a combosodó náci rezsimnek. Ő tudja, miért…

A második világháború légi hadműveleteiben résztvevő szövetséges pilótáktól számos olyan (abszolút dokumentált) jelentés származik, amelyek középpontjában titokzatos (és jobbára megmagyarázhatatlan) fényjelenségek állnak. A standard észlelés mindig arról szólt, hogy a szóbanforgó repülőgépet (vadászt, felderítőt, szállítót és bombázót vegyesen) megközelítették olyan „világító testek”, amelyek sebessége és irányváltoztató képessége messze meghaladta a kor ismert légi járműveinek vonatkozó paramétereit. A katonai pilótákat általában nem alanyi költők vagy túlburjánzó fantáziájú néprajzosok közül válogatják,  megfigyelőképességük is meghaladja egy átlagos könyvtárosét, s ami pedig a távolság-, a sebesség- és a gyorsulás-becslésüket illeti, biztosan ott vannak a topon. Nos, ezek a pilóták szinte egybehangzóan állították, hogy a rejtélyes fények mögött bizony repülő tárgyak voltak, amelyek néha lebegni látszottak, majd (miután megiramodtak) sebességük pillanatok alatt elérte és gyakran meghaladta az 1800-2000 km/órát, vagyis bőven szuperszonikusnak minősülnek.   

Említettük már, hogy az SS nem kizárólag azokat a marcona, fekete egyenruhás, halálfej-sapkarózsás, genetikailag és antropológiailag kiválogatott palikat jelentette, akiknek felbukkanása úgy öt-hat éven keresztül (abszolút jogosan) a sikítófrászt és a simaizmok akaratlan összehúzódását hozta Európa nemzeteire, a dánoktól a görögökig. Az SS-nek voltak ugyanis tudományos műhelyei is, amelyek egy része a spirituális dolgokkal foglalkozott (lásd még az ugyancsak szóba hozott Ahnenerbét), másik része viszont inkább a műszaki és természettudományos területet fedte le. Ezek voltak az úgynevezett Entwicklungsstellék, amit talán „Fejlesztési Állomás”-nak lehetne a legjobban lefordítani.   

A négyes számú Fejlesztési Állomás (a hivatalos dokumentumokban: SS E-IV, máshol simán E-IV) fő feladata az volt, hogy (a harmincas évek közepe óta) azon dolgozzon, hogy a német hadigépezet számára olyan alternatív energiaforrást fedezzen fel, melyre támaszkodva függetleníteni tudják magukat az egyre inkább apadó (és Németország határain kívül található) szénhidrogén-származékoktól. Természetesen bevonták a munkába azt a Hans Kohler nevű feltalálót is (a Kriegsmarine obsitos korvettkapitányát), aki 1925-ben egy meghökkentő kísérlettel lepte meg a német tudományos elitet: tucatnyi egyetemi professzor előtt bemutatta azt az (elektromágneses alapokon nyugvó) szerkezetét, amely (többek által igazoltan) több energiát állított elő, mint amennyit a működtetéséhez felhasználtak. Magyarul: Kohler áramfejlesztője (már ha elfogadjuk, hogy létezett) nem más volt, mint egy elsőfajú örökmozgó, s mint ilyen, egy soha ki nem apadó energiaforrás.

 z E-IV szakemberei mindent figyelembe vettek, amiről akár csak a leghalványabb mértékben is felmerült, hogy kiválthatja a kőolajat és a gázt. Próbálkoztak a biodízellel (repce, kukorica), a kőszén cseppfolyósításával, a különféle gázturbinák hatásfokának javításával, de végül visszanyúltak Kohler generátorához, amelyet (mintegy a háború kitörésére időzítve) 1939 őszére sikerült olyan mértékben tökéletesíteniük, hogy már be merték terjeszteni Himmlerhez, illetve (rajta keresztül) a Führerhez. A cuccról csak annyit sikerült kiderítenem (ti talán majd többet), hogy kettős elven működött: részben elektromágneses, részben gravitációs energiát használt fel, illetve állított elő.

A felterjesztést minden nagyfejű elolvasta, majd jött az utasítás: a legnagyobb titokban a fejlesztést folytatni kell, de már nem a reguláris fegyveres erők által használt járművekre és más harci eszközökre kell fókuszálni, hanem egy merőben új járműre, amelyet az új motorral kell felszerelni. Az új jármű a Hugo Junkers terveiben is felbukkanó, korong alakú valami volt, amellyel egy északnémet titkos bázison ugyancsak folytak kísérletek.

Ekkor vonták be titkos tanácsadóként a projektbe Viktor Schaubergert is, az áramlástan szakértőjét, aki az úgynevezett implóziós (vagyis berobbanásos) technológiák egyik úttörője volt. 

Ennek a titkos bázisnak Hauneburg volt a fedőneve, így hivatkoztak rá a bizalmas levelezésekben. Miután a Junkers-féle korongot „összekapcsolták” az E-IV által kifejlesztett antigravitációs hajtóművel, az így előállt repülő tárgyat (mert repülni bizony repült) elnevezték H-Gerät-nek, vagyis H-készüléknek, később Haunebu-nak. A szerkezetről külön könyvet lehetne írni (ez biztosan meg is történt már), de itt és most elégedjetek meg néhány száraz adattal: a nagyjából korong alakú járműnek 25 méter volt az átmérője és 7 méter a legnagyobb „vastagsága”, amire rájött még egy 8 méteres kupolaszerűség. Speciális (ugyancsak az egyik Entwicklungsstellében kidolgozott) hőszigetelő anyagból készített „cserepek” borították, tudniillik a sebessége már az első verziónál elérte a 3000 km/órát; a harmadik generáció (1945 elején) állítólag már ennek az ötszörösével is tudott repülni a sztratoszférában. Feltöltött üzemanyagcellákkal eleinte 8, később 14, majd 20 órás repülési autonómiával rendelkezett; a második generációs Haunebu (fedélzetén az immáron 14 fős legénységgel) négy óra alatt leszállás nélkül körberepül(het)te a bolygót.

A harmadik generációsból már csak egyetlen egy készült, ez viszont magán hordozta a germán gigantománia minden jelét: a visszaemlékezések szerint 70 méteres átmérővel rendelkezett, 32 fős legénysége volt, s – ha a szükség úgy hozza – állítólag két hónapig is a levegőben tudott (volna) maradni, miközben akár 8-10 ezer km/órás sebességgel cikázik fel s alá (az űrben ennek a négyszeresével).     

Eleinte még fegyverekkel is felszerelték (holmi 80 és 110 mm-es gépágyúkról olvastam), de rövid időn belül letettek róla; a H-Gerät sokkal fontosabb volt annál, semhogy holmi katonai csetepatékba belekeverjék. A jólértesültek szerint az utolsó Haunebuval menekítették ki a körülzárt Berlinből azokat, akik erre érdemesek voltak – és még nem bombázta őket szilánkosra a Vörös Hadsereg.

1947. júliusának közepén (alig pár nappal a híres roswelli események nyilvánosságra kerülése után) a németországi amerikai megszálló hatóságok két levelet is kapnak: egyet egy Traugott Kelterborn nevű fogorvostól, illetve egy másikat egy Heinz Alhuis nevű mérnöktől. A két levélíró (egymástól teljesen függetlenül) azzal az ajánlattal fordult Uncle Samhez, hogy szívesen átadják az amerikai hadseregnek mindazokat az információkat, amelyekre pár évvel korábban a szupertitkos Flugscheibe (“repülő korong”) fedőnevű művelet során tettek szert. A jenkik (legalábbis hivatalosan) nem nagyon gerjedtek rá a dologra, ettől függetlenül mindkét úriembert meglátogatták holmi úriemberek (természetesen a US Army Sajtóosztályától) és hosszú órákat beszélgettek velük – egészen biztosan az izgalmas sajtómunkáról.

Amikor 1990-ben, majd a következő hullámban 2000-ben az amerikai katonai levéltárak több százezer háborús dokumentum (köztük több ezer hírszerzési feljegyzés) titkosságát szüntették meg, szorgalmas történészek és oknyomozó újságírók – teljesen érthető módon – rávetették magukat a negyvenes-ötvenes évek anyagaira. Később több könyv és tanulmány is megjelent a következtetéseikről és a kutatásaikról, amelyek számos olyan történetet tartalmaztak, ahol a sztori magja gyakorlatilag változatlan: német tudósok és egyéb szakemberek sorra jelentkeztek az amerikai (ritkábban a brit) katonaságnál, és a „repülő korongokkal” kapcsolatos tudásukat (különböző motivációkra hivatkozva, olykor bizonyos feltételeket támasztva) felajánlották a két nagyhatalomnak. Ezek az emberek nagyon sokszor arra is hivatkoztak, hogy „az oroszok már úgyis képben vannak”, hiszen Kelet-Németország és Berlin elfoglalását követően a Vörös Hadsereg hírszerzési részlege több tíz tonnányi dokumentumot, makettet és modellt vitt magával csak a Reichsluftfahrtministerium (Birodalmi Légügyi Minisztérium) archívumaiból, illetve a vidéki kutatóintézetek és kísérleti támaszpontok páncélszekrényeiből.

 

Egy Rudolf Schriever (más források szerint Schriver) nevű bremerhaveni mérnök (a Luftwaffe egykori pilóta-századosa) 1952 őszén interjút ad a Deutsche Illustrierte című magazinnak, amelyben konkrétumokat is mond a náci ufóprogramról: az első német repülő csészealj tervezése 1941 júliusában kezdődött, s  1942 júniusában már az első tesztrepülésre is sor kerül. A korong alakú szerkezet átmérője 14,5 méter volt, s a helikopterekhez hasonlóan képes volt függőleges fel- és leszállásra, egyhelyben történő lebegésre, ami pedig a végsebességét illeti, az megközelítette a Mach 3,5-öt (ez úgy 4200 km/óra).

Schriver állítása szerint ő volt az eredeti ötletgazda, s az összes dokumentációt „ellopták” tőle 1945-ben, amikor a szövetségesek végigdübörögtek Németországon. Mivel a szabadalmi papírok is eltűntek (?), 1952 novemberében ismét beadta őket; a Schriver-féle repülő csészealj további sorsáról nem rendelkezem információkkal, s ugyanez érvényes magára Schriverre is.

 Nem kell sem a repüléstudomány, sem a nácik, sem az ufók megszállottjának lennünk ahhoz, hogy az alcímben szereplő két név talán ismerős legyen. Ennek ellenére azért elmondom, hogy mindketten az űrkutatás nagy alakjai voltak: a nagyszebeni születésű Hermann Oberth a korszerű rakétatudomány megteremtője, a V-2 projekt egyik mozgatórugója, a peenemündei rakétakísérleti Luftwaffe-bázis talán legtekintélyesebb fehérgallérosa.

Wernher von Braun pedig Oberth legjobb náci német tanítványa, aki a háború után, egykori peenemündei csapatával (több, mint száz német tudóst és mérnököt vitt magával az USA-ba 1945-ben) gyakorlatilag létrehozta az amerikai űrprogramot. A háború után – érdekes módon – egyiküket sem vonták felelősségre, noha (nem azért mondom) a szövetségesek náluk kisebb halakat is pikkpakk megkínáltak úgy 10-15 évvel (rosszabb esetben akasztófával) a számonkérések során. Persze nem mindenki adott át 48 ládányi dokumentumot és számítást, továbbá több tucat kísérleti rakétamodellt a jenkiknek, hogy a fejében levő tudásról most ne is beszéljünk…

Az oroszoknak sem kell szégyenkezniük: pár tucat német szakembert (Helmut Gröttruppal, a rádiótávirányítás egyik úttörőjével az élen, aki mellesleg a hatvanas évek legvégén feltalálta és szabadalmaztatta a chipkártyát) és a már említett többvagonnyi dokumentációt azért ők is hazaküldtek Moszkvába (a thüringiai Nordhausen melletti Mittelwerk-bázisra és az ottani V-2 gyártósorra ők tették rá a kezüket), csak ők nem nagyon szaroztak holmi alkukkal és egyéb finomságokkal. A jenkiknél egy-egy ilyen megállapodás előkészítése hosszú napokba, netán hetekbe telt, szovjet pajtásaink viszont a legrövidebb út hívei voltak: letettek a delikvens elé pár szemléletes fotót a gulág dolgos hétköznapjairól, esetleg egy 7,62-es Tokarev-lőszert és kérdő szemmel ránéztek az alanyra. Ki az a tökös ember (pláne ha családos), aki eme finom pszichológiai ráhatás után ne vállalna be egy kutatói állást a híres OKB-k valamelyikében..?

Nácik – egyedül

A nácik valóban építettek repülő csészealjakat, mindenféle idegenek segítsége nélkül. A németek hagyományos műszaki affinitása nem mese, tessenek egy kis technikatörténetet olvasgatni. Ha ehhez még hozzávesszük a háborús készülődést, a gyakorlatilag korlátlan költségvetést, amivel az SS (és ezen belül az Entwicklungsstellék hálózata) rendelkezett, a szinte versenytárs nélküli német és osztrák műszaki egyetemek által évtizedek óta kibocsájtott technikai zsenik hadát, nem azon kell csodálkozni, hogy megcsinálták, hanem azon, hogy nem hamarabb.

A problémájuk csak az volt, hogy tényleg késtek pár évet: hiába volt készen már 1942-ben az első, komolyabb teljesítményre képes repülő korong, hiába bonyolítottak le több sikeres tesztrepülést (a kevésbé sikeresekről persze senki sem beszél szívesen; a hősi halottak családjai szép kitüntetéseket kaptak), a sorozatgyártás csak nem indult be. Elkövették ugyanis azt a kapitális hibát, hogy ahelyett, hogy mondjuk a második generációs Haunebu legsikeresebb modelljét, a Do-Stra márkanevet viselőt 1944 elején elkezdték volna szériában gyártani és bevetni, felsőbb utasításra hagyták a fenébe és elkezdtek dolgozni a harmadikon, majd a (soha meg nem valósult) negyediken. Pedig ha mondjuk tíz ilyen második generációs járőrözik 24/24 az Atlanti Fal mentén, a szövetségesek hatszor is meggondolják a partraszállást, és bizony Sztálingrádnál is másként alakultak volna a dolgok, ha nem Stukák és Messerschmittek zaklatják az orosz védőket, hanem pár ilyen repülő erőd).

Szóval igen, voltak náci ufók, amelyeket aztán részben megsemmisítettek, részben lefoglaltak a szövetségesek (jutott alkatrész és dokumentáció az USA-ba és a Szovjetunióba egyaránt), részben pedig – mint arról már volt szó itt feljebb – ezekkel menekültek el azok, akik megtehették, teszem azt az Antarktiszra, Tibetbe (vagy akár a Hold túlsó felére, ahonnan ugye bármikor visszatérhetnek)

Nácik – idegenekkel

Hogy a Vril Társaság talált rá a kis zöld (vagy nagy szürke) földönkívüliekre, netán a ’38-’39-es német antarktiszi expedíció, esetleg a Schäfer-féle tibeti kirándulás hozott ilyen eredményt – egyrészt soha nem fogjuk megtudni a frankót, másrészt nem is lényeges. A nácik valamivel megvették az idegenek jóindulatát (azt, hogy Anschlussot hajtottak volna végre rajtuk, még én se igazán tartom valószínűnek), s megkapták az antigravitációs hajtómű dokumentációját. Márpedig ha egy német kezébe nyomsz pár oldal műszaki rajzot egy kenyérpirítóról, biztos lehetsz benne, hogy a hétvégén átnézi, apró javításokat eszközöl rajtuk és ezek alapján hétfőre össze fog állítani egy működő lángszórót. Vagyis nem kell félteni őket, tudnak ők kreatívak is lenni, ha éppen nem azzal vannak elfoglalva, hogy világháborút robbantanak ki, vagy különböző európai államokat húznak ki a totális gazdasági csődből.

Nem volt náci ufó

Egyetlen ellenőrzött és megbízható forrás sem igazolja, hogy náci ufó tényleg létezett. A hitleri (és a háború utáni szimpatizáns, szélsőjobbos) propaganda terméke az egész, amit kizárólag az eszelős Wunderwaffe-projekt vadhajtásaként lehet értelmezni. Persze a rakétatechnikában tényleg úttörők voltak a német konstruktőrök, de a V-2 és egy repülő csészealj között a technológiai távolság kábé akkora, mint egy AK-47-es és egy birodalmi lépegető között. Lélektani hadviselés szempontjából biztos hozott valamit a konyhára, de ennyi és nem több. Ha lett volna ilyen eszköz a birtokukban, egészen biztosan bevetették volna akár 1945. május nyolcadikán is.

Forrás: http://konteo.blogrepublik.eu