Élve eltemetve-igaz rémtörténetek

Az emberek a legrégebbi időktől fogva rettegnek attól, hogy haláluk esetén mégsem halnak meg egészen, környezetük viszont habozás nélkül a sírba küldi őket. A halottaikat mumifikáló népeknél ismeretlen, ám a földbe temető kultúrnépek között annál nagyobb ez a félelem.
Az ókortól napjainkig újra meg újra feltűnnek a históriák, amelyekben a halottnak hitt is ezért eltemetett emberek magukhoz térnek a sírban, a koporsóban vagy a kriptában, és ott rettenetes kínok közepette pusztulnak el. Olyan ez, mint egy rémálom, ráadásul biztosan meg is történt párszor. A régi korokban a fejletlen orvostudomány a korabeli „orvosok" felkészületlensége miatt nemegyszer a tetszhalál állapotába került betegeket igen könnyen nyilvánították halottá -így volt még kétszáz évvel ezelőtt is. A félelem nem volt alaptalan, bár több százezer normális halálra juthatott csak egy ilyen eset. De ez is elég volt ahhoz, hogy egyfelől terjedjen a félelem, másfelől próbáljanak ellene tenni is valamit Valójában persze, ha valakit egy koporsóban eltemetnek, és még nem halt meg, csak úgy tűnik, akkor nem is lesz ideje arra, hogy szenvedjen. Ugyanis olyan kevés ott a levegő, hogy 2-4 perc alatt elfogy, és az illető megfullad. Ez sem szép halál, de nem tart napokig, és a beteg táplálék híján nem rágja le a saját ujjait...
A középkorban számos recept létezett arra, hogyan győződjünk meg arról, hogy a halott tényleg halott-e? Komoly szakmunkák jelentek meg nyomtatásban. Sokáig alapvetőnek számított az 1742-ben kiadott, Jacob Benignus Winslow professzor által írott The uncertainty of the signs of death, azaz A halál jeleinek bizonytalanságiról című mű, A professzor jelezte, hogy nem csak elviekben ismeri a témát, állítólag őt magát már kétszer majdnem eltemették... Elvetette a néphit által javasolt ósdi módszereket, és a modem orvostudomány felé terelte olvasóit, ám nem titkolta, hogy annak módszerei sem garantálják a tökéletes biztonságot.
A legfontosabb tehát bebizonyítani-hogy a halott tényleg halott így Winslow -ezért az elhunyt orra alá tormát, fokhagymát és más kellemetlen szagokat árasztó dolgokat kell tenni, a fülébe kell ordítani, végtagjait rázni és csavargatni kell - és ez csak az első fázis! Ha mindez nem hoz eredményt, még ne higgyük; tényleg halottal van dolgunk. Ekkor nyomogassuk és szurkáljuk a talpát tűvel, a homlokára öntsünk forró viaszt, érintsünk a bőréhez izzó tárgyakat,..
 
Társadalmi probléma?

A 19, században egy francia orvos, Jacqucs Bruhicr d'Ablaincourt ismét kiadta Winslow művét, de alaposan kiegészítette saját észrevételeivel. A doktor úr mindenáron azt a benyomást igyekezett kelteni, hogy egy gyakori társadalmi problémával állunk szemben, amivel komolyan kell foglalkozni Sajnos beleírta mindazokat a városi legendákat, amelyek évszázadok óta keringtek e tárgyban, és semmi közük sem volt a valósághoz.

A Bruhier-könyvet sok nyelvre lefordították, a legnagyobb visszhangot német földön váltotta ki Arrafelé olyan tömegessé vált a félelem az élve eltemettetéstől,hogy egyik-másik kisebb államban megtiltották az azonnali eltemetést Megfelelő helyiségekben várakoztatták a halottakat, és így teltek az első napok, míg végül a hivatalnokok a holttest sajátos szagából következtettek arra: a további várakozás fölösleges, már lehet temetni... A dolog terjedni kezdett, és akkoriban szerte Európában megtiltották az azonnali temetéseket, hatóságilag jelöltek ki 12 vagy 24 órás várakozási időket 1791-beit Weimarban jött létre az első „holtak háza , ahová bevitték a frissen elhaltakat, majd a halottak kéz- és lábujjaira zsinórokat erősítettek, amelyek kis csengőknél végződtek. A legkisebb mozdulatra riadót vert hát maga a „halott’ - amennyiben nem bizonyult annak. Bár nehéz elhinni, de a Leichenhaus-ok, azaz „holttest-házak" sokfelé léteztek még a huszadik század elején is!
Különösen Angliában szaporodtak el azok a módszerek, amelyeket a halni készülők, a betegek, az idősek követeltek meg környezetüktől A leggyakoribb volt, hogy írásban kötelezték orvosukat vagy más személyt: haláluk után szúrják át a szívüket, vagy vegyék ki a szívüket a mellkasból, vágják át az ereiket, a torkukat. A morbid kívánságok csúcspontjára az. ismert brit feminista írónő, Harriet Martineau jutott el: ő egyszerűen azt kérte orvosától, hogy halála után vágja le a fejét! Mint látható, az írónő biztosra akart menni...


„ Biztonságos" koporsók

Nem is sejtenénk, mennyire élő kérdés volt ez a régi időkben.
Lehet, mégis igaza volt Bruhier doktornak, és ez társadalmi probléma? Mindenesetre, míg az orvostudomány nem érte el mai fejlettségi szintjét, a félelem nagyon erősen élt az emberekben. Valljuk be: bizonyára tényleg történtek élve eltemettetések. Ez a félelem annak idején elérte a hivatalos, állami beavatkozások szintjét is. A tetszhaláltól és élve eltemettetéstől rettegő emberek követelésére rendelték el a halál beállta és a temetés közti kötelező kivárási időt. Ám sokakat ez sem nyugtatott meg ,ők továbbra is attól tartottak: lehet bármilyen hosszú is a várakozási idő, megeshet, hogy' a koporsóban magukhoz térnek. Az angol módszerek csak a szigetországban voltak ismertek - a kontinensen az emberek többsége nem hajlott arra, hogy halála után a holttestét össze-vissza vagdossák, szekálják, égessék.Maradt hát a másik megoldás: riasztórendszer kell, amely kimentheti őket a rázós helyzetből.

Az ideális megoldás az olyan koporsó, amely feléledés esetén biztosítaná a túlélést akár napokon át, másfelől meg olyan kommunikációs lehetőséget adna, amelyen át segítséget hívhatna a szerencsétlen ex-tetszhalott. És most kapaszkodjon meg a kedves olvasó: erre nem csak a múltban volt igény, van ma is! Az Egyesült Államokban szinte sorozatban gyártanak biztonsági koporsókat. Mi több, már százötven vagy több évvel ezelőtt is voltak ilyenek. A legismertebb próbálkozások lényege: a koporsóba fentról egy csövön ment a levegő, ugyan azon jött fel egy zsinór is, amit ha a magához tért „halott” megrángatott, a temető-őr szobájában kezdett kongani egy kolomp...

A mai amerikai gyártmányok kényelmesek, másfelől a modern elektronika vívmányaival is ellátták őket! Rádiótelefon, oxigén-palack, enni-innivaló, elektromos lámpa, kényelmes fekvőhely... A gyártók szerint ezek gyakorlatilag egyszemélyes mini-apartmanok, amelyekben szinte öröm tartózkodni. Bár azt hiszem, és ezzel a véleménnyel aligha állok egyedül, hogy közülünk kevesen vágynak arra: egy napon egy ilyenben ébredjenek fel.

Fakírok és áldozatok

Két fajtáját ismerjük. Az egyik: amit indiai fakimk szoktak alkalmazni.
Ma már ezt a gyakorlatot be is tiltották, de a huszadik század első felében, amikor India meg brit  gyarmat volt, pár évtizedenként  megtörtént. Ilyenkor egy fakírt saját kívánságára bőrzsákba varrtak, majd erős faládába helyeztek, aztán jó mélyen elástak a földbe, erre a területre pedig füvet ültettek. Egy ismert eset során 1840-ben az így elásott fakírt éjjel-nappal őriztek, tíz hónap alatt kétszer fel is ásták ismét és ellenőrizték, ott van-e még a láda, majd visszatemették a földet. Tíz hónappal később meghívott  szemtanuk előtt a fakírt kiásták,és magához térítették.

A másik fajta szándékos élve eltemetések ókori és középkori büntetésekhez kapcsolódnak. Az ókori Rómában például ha egy Vesta szűz - egész életére szüzességet fogadott papnő megszegte fogadalmát, egy kriptába élve eltemették.

A 16. és 17. századi Oroszországban ismert büntetés volt a..gödör". Azokat a nőket ítélték erre, akikre rábizonyították férjük meggyilkolását. A nőket a földbe ásott gödörbe helyezték és élve eltemették.

Híres tetszhalottak

Az amerikai polgárháborúból ismert tábornok. Robert Lee anyját élve temették el. A családtagok elsiratták őt, majd betették a koporsót a családi kriptába és elmentek a halotti torra.Egy rokon késve érkezett, lement hát a kriptába és eltolta a koporsó fedelét, hogy megnézze kedves halottjukat. Látta, hogy a halott melle szabályos időközökben megemelkedik - azaz lélegzik! Miután az asszony magához tért. alaposan lehordta a családot, amiért „bizonyos jelekből túl hamar vont le egyértelmű következtetést" (!).

A Nobel-dijas (fizika. 19621 orosz tudós. Lev Landau élete során háromszor lett tetszhalott és hihetetlen szerencsével mindhárom esetben sikerült ebből visszatérnie. Ha nem veszik észre háromszor is, hogy nem igazi halott, hát ő is a kriptában vagy koporsóban ébredt volna fel.

1992-ben a média adott hírt egy román férfiról. 75 évesen egy darab csirkehús akadt a torkán, elvesztette az eszméletét és elesett. A kihívott orvos infarktusra gyanakodott és rögtön megírta a halotti bizonyítványt. A
férfit el is temették. Három nappal a temetés után a sírásók furcsa dorombölést hallottak a föld alól, mire gyorsan ásóikhoz kaptak és kiásták a férfit. Ám a folytatás nem olyan optimista, mert miután a halott hazatért a temetőből, a felesége kidobta a közös lakásból azzal, hogy halottaknak nincs szükségük lakásra, a bankban nem akarták kiadni a megtakarított pénzét, szintén arra hivatkozva, hogy már meghalt. Az orvos, aki halottnak nyilvánította, most vonakodott visszavonni a halotti bizonyítványt - egyszóval szegény áldozatnak sok baja lett abból, hogy „feltámadott"...

Egy orosz férfi. Grigorij R. a halála után a kórházi proszektúra hűtőjébe került, és csak nagy sokára tért magához. Éppen akkor, amikor a patológusok felnyitották a mellkasát és a hasát. Mondani sem kell, mindenki ideges lett. A páciens azért, mert látta, hogy őt boncoljak, holott él - a boncorvosokat pedig a látvány viselte meg: az általában kévéssé mozgékony és szótlan ügyfelek egyike boncolás közben felül a szerfölött barátságtalan fémasztalon...