Ki járt először a Holdon?

Amióta az emberiség a hidegháború következményeként kilépett az űrbe, folyik a találgatás az elsőséget illetően, s nincs másként ez a holdutazásokkal kapcsolatban sem. Bár nem kétséges, hogy Gagarin volt az első hivatalosan is elismert kozmonauta, sokan megkérdőjelezik 1961. április 12-i űrrepülését, miként azt is, hogy 1969. július 20-án az amerikai űrhajós, Neil Armstrong lépett volna elsőként a Hold felszínére.
Az Apollo-11 holdexpedíció útjáról számos fotó és filmfelvétel készült, de nem egy esetben bebizonyosodott, hogy e képek egy részét utólag manipulálták, retusálták, miként az Gagarin történelmi repülése kapcsán is elmondható. Ez utóbbiról ráadásul csak rendkívül kevés fénykép látott napvilágot, és a nagy titkolózás közepette a Vosztok-1 útjáról még a sajtóban is ellentmondásos hírek jelentek meg. A cenzúra, a titoktartás és a tények elhallgatása mind a két félre évtizedeken át jellemző volt, és csak nemrégiben hallhattunk arról, hogy valóban UFO-k kísérték az Apollo-11 útját, vagy hogy a híres szovjet repülőgép-tervező fia, Vlagyimir Iljusin 4 nappal megelőzte Gagarint az űrben, és még csak nem is ő volt az első.A Szovjetunió állítólag már 1961 előtt legalább három alkalommal kísérelt meg embert juttatni a világűrbe, de ezek a ballisztikus pályán végrehajtott kísérletek sorra kudarcot vallottak. 1957 novemberében Alekszej Ledovszkij, 3 hónappal később Szerenti Siborin, míg 1959 januárjában egy Andrej Mitkov nevű kozmonauta veszítette életét az űr meghódításáért zajló küzdelemben, amelynek győztese így végül Jurij Gagarin lett, akiről talán még az is bebizonyosodik valamikor, hogy soha sem járt az űrben. Vagy - amit sokan nem tartanak kizártnak - hogy a rakétatechnológiát kifejlesztő náci Németország jóval megelőzve a hajdani szövetségeseket, és elsőként juttatott embert az űrbe.

A hidegháborús űrverseny azonban nem ért véget, hanem még a korábbinál is nagyobb erővel a Hold meghódítására irányult. A szovjetek ezt a versenyt is megnyerték. Amikor a Luna 9 1966. február 6-án landolt égi kísérőnk felszínén, már gőzerővel zajlottak az emberes holdra szállást lehetővé tevő 95 tonnás 100 méteres hordozórakéta az Nl-L3-as kísérletei is. Ám ezen a téren a szovjetek kudarcot vallottak ugyanis 1969. július 20-án 20 óra 17 perckor az amerikai Apollo-11 leszállt a Holdon. Ma már azt is tudjuk, hogy más választása nem igazán volt, hiszen 20 másodperccel később vagy így, vagy úgy de mindenképp a Hold porában kötött volna ki. Ugyanis csak ennyi repülésre elegendő üzemanyag maradt a Holdra szálló egység üzemanyagtartályaiban. Nem sokkal később, július 21-én hajnali 2 óra 56 perckor Neil Armstrong első emberként megtette „kis lépését” a Hold felszínén, majd hamarosan társa, Buzz Aldrin is követte. Mindezt a Hold körüli egységből Michael Cillins is figyelemmel kísérhette, de vélhetően az ő figyelmét még valami más is lekötötte.

A holdra szállás után negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Buzz Aldrin a nyilvánosság előtt beismerje, valóban láttak UFO-kat az Apollo-11 fedélzetéről. Mindezt több felvétel is alátámasztja, de akadnak, akik úgy vélik, hogy azok a bizonyos UFO-k valójában az oroszok voltak, akik megelőzték az amerikaiakat.


A szovjetek valóban számos űreszközt juttattak a Holdra, amelyek közül talán a legjelentősebbek az 1966 márciusa és 1976 augusztusa között indított Luna szondák (Luna 10 - Luna 24), valamint a kérdéses időpontban a Luna 1969 B, C, típusjelű szondái, amelyeket egy Proton rakétával indítottak útnak, hogy a Holdon automatikusan leszálljanak és kőzetmintákkal vissza is térjenek. Amolyan tartalékprogramok voltak ezek arra az esetre, ha nem sikerülne megelőzni az amerikaiakat, vagy azok próbálkozása kudarcba, netán tragédiába fulladna. Ez esetben a szovjetek szétharsoghatták volna, hogy ők sosem akartak embereket küldeni a Holdra, hiszen a technológia lehetővé teszi, hogy ezeknek a szondáknak a segítségévek hozzanak vissza holdkőzeteket a Földre. Titokban azonban már zajlottak az emberes holdra szállás előkészületei, amelynek első főpróbája 1968. április 10-én a Luna- 14-es volt, amelyről igen keveset tudunk. Ekkor hangolták össze a holdra szálló egység kommunikációs és vezérlő rendszereinek N1-L3 rendszerekkel való együttműködését és irányíthatóságát. Miután minden készen állt, nem várt baleset történt egy Nl-es rakétával. 1969. február 21-én a rakéta 12 200 méteres magasságban felrobbant. Egyes feltételezések szerint ez a hordozórakéta már az emberes holdraszállást lehetővé tévő szovjet fejlesztésű holdkomppal volt felszerelve, sőt a merészebb állítások szerint már egy kiképzett személyzet is tartózkodott az űrhajón, amelynek célja azonos volt az ugyanekkor zajló Apollo 7-10 űrrepülésekkel, vagyis a Holdra szállás emberes főpróbáival.-
A baleset azonban nem vetette vissza a szovjet rakétatudósokat. 1969 júniusában és júliusában egymás után indították a holdszondáikat. Június 14-én a Luna 1969B-t, két nappal később a Luna 1969C-t, majd 1969 júliusára kilövésre készen állt két hatalmas Nl-es rakéta, hogy megelőzzék az amerikaiakat. Július 3-án a párt és a hadsereg magas rangú tisztjei ültek a dísztribünre, hogy közvetlen közelről legyenek tanúi a történelmi eseménynek. De a rakéta egy meghibásodott üzemanyag-szivattyú miatt minden idők legnagyobb rakétarobbanásában megsemmisült, s vele együtt a dísztribünön helyet foglalók többsége is. A tragédia azonban titokban maradt, így a szovjeteknek még lehetőségük volt egy utolsó dobásra.

1969. július 13-án útnak indították a korábban már jól bevált Proton rakéta segítségével a Luna-15-öt,amelyről szintén csak nagyon kevés információ áll a rendelkezésre, de ezek alapján számos elemző nem zárja ki, hogy a Luna-15 valójában egy három űrhajós szállítására alkalmas holdkomp volt.

Tény, hogy a Luna-15 húsz órával az Apollo-11 indítását követően már Hold körüli pályára állt. Ezzel megelőzte az amerikaiakat, de a fedélzeti rendszerek váratlan meghibásodása miatt a leereszkedést két napig nem tudta megkezdeni. Ezért pályamódosítást kellett végrehajtani, ami azonban csak rontott a helyzeten mert a Luna-15 elnyújtott ellipszis alakú pályára került, miközben az Apollo-11 már ott loholt mögötte.
A Luna-15 manővereit az amerikaiak is izgatottan vették tudomásul, de az oroszok megnyugtatták, őket, hogy a pályamódosítás nem érinti az Apollo útvonalát. Egy tavaly nyilvánosságra került rádióadás jól tükrözte azt az aggodalmat, ami az amerikaiakat ekkor jellemezte.

Az interneten közzétett felvételen Sir Bemard Lövell, a Jodrell Bank egyik alapítója hallható, amint munkatársaival együtt feszült figyelemmel kíséri az eseményeket. A 96 éves Lövell a The Times-nak nyilatkozva elmondta, hogy komoly aggodalomra adott okot a szovjetek lépése, mert „ha sikerrel járnak -és az amerikai Holdra szállás kudarcot vall - annak beláthatatlan politikai következményei lettek volna.”
Ekkor ugyanis még megvolt annak az esélye, hogy az oroszok gyorsabbak lesznek. Ráadásul amikor az Apollo-11 Hold modulja levált a Hold körül keringő parancsnoki egységről, a Tass szovjet hírügynökség bejelentette, hogy a szovjet holdszonda 10 mérföldnyire megközelítette a Hold felszínét.
Miközben a lázas űrverseny égi kísérőnk felszíne felett zajlott, Havanna kikötőjébe behajózott a térségben tartózkodó hét szovjet szállítóhajó, amelynek az amerikai sajtóban csak „Orosz munkacsoportként” emlegetett legénységét olyan szívélyesen üdvözölték a kubai elvtársak, hogy aznap estére egy olyan fogadásra voltak hivatalosak, amelyen maga Fidel Castro is megjelent volna. A propaganda célból nyilvánvalóan jól előkészített fogadás azonban elmaradt. Az Apollo-11 hamarabb érte el a felszínt, és Neil Armstrong lába már 10 órával korábban ott hagyta lábnyomát a Hold porában, amikor a Luna-15 fékező rakétái bekapcsolódtak. De a szovjeteket még így is elhagyta a szerencse. 3 kilométeres magasságban a süllyedő Luna-15-el elveszítették a kapcsolatot, így az nem sokkal később, 1000 kilométernyire az Apollo-11 leszállási helyétől, vélhetően a Maré Crisium térségében a Hold felszínébe csapódott. Hogy voltak-e rajta valóban űrhajósok senki nem tudja, miként azt sem, hogy pontosan hol
csapódott a Hold felszínébe. Ezért nem szerepel a Luna-15 például a Google Moon adatbázisában.
Egy nemrégiben nyilvánosságra került fotósorozat szerint azonban a Luna-15, valóban egy holdkomp volt, amely három szovjet űrhajóst juttatott a Hold felszínére. A három űrhajós közül ketten a becsapódást követően szörnyethaltak, harmadik társuk azonban vélhetően még addig kitartott, amíg az oxigénkészlete elegendőnek bizonyult. Hogy a felvételeket ki készítette, és azok miként jutottak vissza a Földre, arról nem szól a fáma, de az Apollo-11 és a Luna-15 „vérre” menő küzdelme mindettől függetlenül is figyelemre méltó.