A Dyatlov incidens

1959 január 27-én, az Igor Dyatlov vezette tíz fős hegymászó-csapat nekivág az Ortofen hegy meghódításának. Sosem értek oda. Hogy miért, az találgatások tárgya máig is.

A 8 férfiból, és 2 nőből álló csapat január 25-én érkezett Ivdel városába vonattal, majd Vizhai-ba, a legnyugatibb lakott településre utaznak kocsival. Január 27-én indulnak meghódítani céljukat, ám még aznap, betegeskedése okán Yuri Yudin, a csoport egyik női tagja visszafordulni kényszerül. A tábor körült kamerák és naplók leírásaiból jól nyomon követhető a csoport mozgása egész az incidenst megelőző napig. Január 31-én értek egy magasföldi terület határához, és megkezdték a mászáshoz szükséges előkészületeket. Egy erdős területen ételt és egyéb készleteket helyeztek el, melyet visszaútjukra kívántak tartalékolni. A csapat február 1-én megkezdte a hágón való átkelést, ám komoly hóviharok miatt irányt vesztettek, és nyugat felé mentek tovább, Kholat Syakhl hegy csúcsa felé. Mikor hibájukra ráébredtek, úgy döntöttek tábort vernek a hegygerincen.
A expedíció tervei szerint Dyatlov csapata február 12-én, mikor Vizhaiba visszaért volna, azonnal telegráf-üzenetet küldött volna a helyzetükről. Ám az üzenet nem érkezett meg. Akkor a 2-3 napos késések normálisnak számítottak egy hasonló út során, ám mikor február 20-áig sem érkezett hír a csoportról, egy felderítő cspatot küldtek a területre, nemsokkal később pedig már az orosz hadsereg és a hatóságok is beszálltak a keresésbe helikopterekkel. Február 26-án a keresőcsapatok megtalálják Kholat Syakhl mellett a csapat elhagyott sátrát, melyen hatalmas lyukak tátongnak. Néhány lábnyom vezet a szomszédos erdős rész felé, melyek azonban 500 méter után elvésznek a hóban. Az erdő szélénél egy tábortűz maradványait találják, az első két holttesttel - akik cipő és ruha nélkül, alsóneműjükben fekszenek ott. Innen nem messze további három holttestre bukkannak, köztük Dyatlovéra is, helyzetük és a póz, melyben halálukkor voltak, arra enged következtetni, hogy a sátortáborhoz akartak visszatérni. A többi holttestet csak sokkal később, május 4-én találják meg, több mint 4 méter hó alatt, az erdős terület mélyén.
A vizsgálatok az először megtalált holttestek esetében kihűlést állapítottak meg - egyiküknek volt egy kis törés a koponyáján, de ezt nem minősítették halálos sérülésnek. Azonban a később talált testek vizsgálata különös dolgokat fedett fel. Súlyos sérüléseket szenvedtek a hegymászók - egyiküknek beszakadt a koponyája, másik kettőnek pedig beszakadt a mellkasa. Ezek a sebek nem mindennapos erőről árulkodnak: a kutatás szerint olyan erejű lökés kellett hogy érje őket, mintha egy kocsival ütköztek volna. Súlyos, külső sérüléseik azonban nem voltak, kivéve hogy egyikük nyelve kiszakadt - mint később kiderült, nem kiszakadt, pusztán a mikróba-környezet pusztította le a puha szervet. Az első feltételezések szerint a mansik támadhatták meg a csapatot, ám kézitusa vagy más külső erő jelei egyáltalán nem voltak felfedezhetőek. Tökéletesen rekonstruálható volt, hogy a csoport a tábort egy éjszaka folyamán, sietősen hagyta el. Belülről kivágták a sátrakat, és mintegy az erdő felé menekültek - a -25 fokos hideg ellenére egyesek csak zokniban, vagy alsóneműben. Több testen letépett ruhadarabokat találtak, mintha egymásról szedték volna le a ruhákat, hogy abba csavarják magukat a hideg ellen.
A terület jellege okán a többször felmerülő lavina lehetőségét újra meg újra elvetették. Egyre több furcsaság került napvilágra. Állítólag a testek teljesen elsárgultak, hajuk beszürkült - ezt aztán még 1959-ben cáfolták, illetve a sárgulás teljesen természetes. Több, a hatósági kutatásokat vezető illetékes szerint a dózismérők a hegygerinc környékén radioaktív aktivitást mutattak, melyet később kimutattak az áldozatok ruháin is - és ez bizony a jegyzőkönyv része. A környéken akkor senki sem tartózkodott, de egy 50 kilométerre lévő kutatócsoport elmondása szerint az incidens napján a Kholat Syakhl felől narancsszínű fényeket és gömböket láttak az égen. Több kutatás azt bizonyítja, hogy a területen rengeteg fémhulladékot találtak, melyek alapján többen úgy vélik hogy a csoport egy katonai fegyverpróba idején volt rossz helyen, és rossz időben.
Mikor 1990-ben nyilvánossá váltak az akták, a kutatások újra fellendültek az esettel kapcsolatban. Lev Ivanov, a rendőrség által ebben az ügyben megbízott főparancsnok írásai és elmondásai szerint egyszerűen nem találtak elfogadható magyarázatot arra, hogy az események ilyen sorozata hogyan jöhetett létre. A orosz szuperfegyver, és a sárga fénygömbök okán felröppent ufó-teóriák bár igen valószínűtlenek, máig is népszerűek.
Hogy miért hagyta egy ennyire tapasztalt csapat, ennyire sietősen el a táborhelyét, tudván hogy a biztos halálba menekülnek egy ennyire hideg és szokatlan környezetben, na ez az igazi misztérium.