2015. szeptember 30., szerda

Ősvilági csillagkapuk- Ahol az istenek a Földre léptek

Bolygónk legtitokzatosabb helyszínei: elveszett városok, láthatatlan birodalmak, legendákkal övezett hegycsúcsok, megalitok és tündérdombok. A közös bennük az, hogy mindegyikükről úgy hitték a régiek: ezek valójában álcázott kapuk, melyek más világokba vezetnek...

A szakirodalom átszállási pontoknak, franciául possage-oknak (ejtsd „passzázs”) hívja őket. Lényegük a következő: az emberiség ősidők óta számon tart Földünkön bizonyos pontokat, melyeket szokatlan - mai szóval paranormális - jelenségek öveznek. így például e helyeken furcsa fények villódznak, éjjelente kísérteties hangokat lehet hallani, de az is előfordul, hogy az erre járó embereknek, állatoknak megmagyarázhatatlan módon nyoma vész.

Mások arról számolnak be, hogy e különös pontok közelében elvesztették eszméletüket, és egy teljesen más helyen tértek magukhoz, ahol korábban sosem jártak. Ismét mások hirtelen elszédültek, majd mikor visszanyerték tudatukat, kiderült: napok, hónapok, akár évek teltek el, miközben ők csak pár perc elmúlását érzékelték. Általában véve azt mondhatjuk: az átszállási pontoknál mintha görbülne, torzulna, vagy egyszerűen megváltozva működne a tér és az idő...

S hogy mi okozza mindezt? Vajon ezek a földrajzi pontok, építmények mindig is ilyenek voltak? Vagy valamilyen külső behatásra váltak „normális” helyekből hihetetlen történések helyszíneivé? Elképzelhető, hogy az átszállási pontok környékén valaha olyan esemény(ek) történt(ek), melynek következtében átrendeződött a téridő-háló mintázata, esetleg valamiféle lyuk keletkezett rajta?

Vagy az is lehet, hogy ezeket a helyek, objektumok mesterségesek - azaz az ősidőkben valakik nagyon is céltudatosan alkották meg őket? Lehet, hogy ezeken keresztül akartak oda-vissza közlekedni a mi világunk és az övék között, s ezért nyitottak Földünkön néhány „ősvilági csillagkaput”... ?


Repülő ló, űrben lebegő lótusz 
Utóbbit - hogy az ilyen helyeket szántszándékkal hozták létre - több mítosz is állítja, így például a legismertebb átszállási pont, a Sambhala nevű láthatatlan királyságba vezető titkos átjáró keletkezéséről is úgy tudják a tibeti legendák: az égből érkezett Szucsandra király hozta létre. A csillagkapu a Himalája ember nem járta hegycsúcsai egyikén található, és aki eléri, a következőket tapasztalja: hirtelen elszédül, eltűnik körülötte a hófödte táj, hogy a következő pillanatban egy tengerparti, napsütötte városban, márvánnyal borított, pálmafákkal szegélyezett utcán találja magát.Ez utóbbi Sambhala királysága, mely állítólag egy párhuzamos univerzumban, mások szerint egy másik bolygón van. A Himalájában lévő rejtett kapuról pedig azt mesélik: Buddha születése idején még nyitva volt, s bárki átléphetett rajta, ám később, a sötétebb korokban becsukódott és elfelejtődött. Újra kinyílni akkor fog majd, amikor Földünkön a gonoszság és a tudatlanság uralma tetőpontra ér, s az emberek kis hiján elpusztítják önmagukat és bolygójukat is.Állítólag ekkor az átjáró hirtelen kitárul, hogy rajta keresztül újra megjelenjen Szucsandra király. Ezúttal azonban Rúdra Csakrin lesz a neve, egy kék színű, repülő ló hátán érkezik, és palotája egy nyolcszirmú lótuszhoz fog hasonlítani, mely szabadon lebeg a világűrben. A csillagkapun átlépve Rúdra Csakrin végigszáguld az emberek országain, a kezében tartott villámló jogarral pedig igazságot tesz: megbünteti a gonoszokat, felemeli a jókat, hogy ezzel egy új, boldog, igazságos világkorszak vegye kezdetét a Földön...


Őrködő mutánsok az alagútnál


Az istenek és a halandók szféráját elválasztó titkos kapu gyakran nem más, mint egy-egy feltűnőbb méretű hegy. Ilyen a görög mitológiában az Olümposz, a germánoknál a Himingbjörg-hegy, Iránban a Demavend-csúcs, Japánban a Fuji, vagy épp Indiában a Kailásza-hegy a Himalájában. Utóbbiról például azt mesélik a hindu eposzok: e hegy csúcsán lépett be a világunkba Siva isten villámló harci szekerén, s mikor leszállt rá, a Kailásza gyökerétől-tetejéig megremegett és lángba borult.

Vannak azonban olyan „dimenziókapu’’-hegyek is, melyek szintén az istenek Földre érkezésének helyszínei, ám amelyek az átlag halandók számára - Sambhalához hasonlóan - láthatatlanok. Ilyen a mezopotámiai ékírásos táblák szerint a Masu-hegy, melyről a következőt írják: itt „ég a földdel egybeszakad, világvégére az alvilág bejáratához." E hegy ugyanis „öröktől a Nap támadatát s lenyugtát őrzi a föld meredek partján. Az ég íve vállain nyugszik, törzse az alvilágba ér le."

Gilgames, a sumer-akkád kultúra legnagyobb hőse vándorútja során elérkezik e titokzatos hegyhez. A Masu oldalán alagút nyílik, melynek bejáratát két skorpióember őrzi. A félelmetes őrökről a következőt írják: „arcuk kínzó rettenetesség, szömyethalás szemük nézése, tekintetükből rémítőfény esik a hegyek oldalára." Még maga Gilgames, a nagy harcos is megretten tőlük: „arca félelemtől sötétül. Összeszedi erejét mégis, remegve térdet hajt előttük..."

Ha elfogadjuk, hogy a mítoszok nem puszta kitalált történetek, rögtön felmerül a kérdés: kik lehettek ezek a gyilkos tekintetű lények? Egy másik dimenzió lakói? Földönkívüliek? Netán klónozott mutánsok? Akárhogyan is, Gilgamesnek sikerül rábeszélni őket, hogy engedjék át, így belép a hegy gyomrába vezető alagútba - ugyanoda, ahonnét évezredekkel korábban az istenek érkeztek Mezopotámiába. Gilgames először éjféli sötétségben halad, melyet a szöveg így érzékeltet: „sötétségfolyta körül, a fény kihamvadt"... „mintha megfagyott volna minden élő". Lehet, hogy ez azt jelenti: itt örök jelenbe van dermedve minden, mert valamiféle nulla-tér-nulla-időbe érkezett? Végül azonban Gilgames északra fordul, mire hirtelen „a fény újra szemébe tűzött". Kilépve az alagútból, egy erdőben, „az istenek hős ligetében találja magát, ahol édeni állapotok uralkodnak: „arany-s ezüstlomb nőtt a fákon, drágakőből való gyümölcsök szikrázó húsa csalogatta a karneolcsőrű rigórajt... gyönyörűség az ilyen erdő lomb-sátorában megpihenni...!" (A Gilgames-eposzból vett idézeteket Rákos Sándor fordította. 1960.)

A szkíták északi csillagkapuja


Látszólag lényegtelen, valójában elképesztően fontos részlet: Gilgames addig haladt sötétségben, amíg Északnak nem fordult - s onnantól kezdve már szemébe ragyogott a másik világ fénye. Egy állandóan visszatérő közös vonás ugyanis a hagyományokban az, miszerint a „túloldalra" nyíló csillagkapu Északon van, illetve innen érkeznek Földünkre a kozmikus látogatók. A Rigvéda (indiai himnuszgyűjtemény) szerint például az istenek a Sarkcsillag egyik bolygóján laknak, és az ősidőkben egy olyan helyen léptek be az emberek világába, ahol „fél évig állandóan csak nappal, míg fél évig éjszaka van." (Bhászkara-ácsárja középkori asztronómiai szövegéből). De hasonlóan vélekedtek az ógörögök is, akik szerint az istenek, mikor a csillagos égből Földünkre szállnak, egy Északon lévő titkos átjárót használnak, melynek Hüperborea a neve.

Az itteni csillagkapu őrzését a hüperboreoszok népe őrzi, akikről az antik szerzők úgy tudták: a szkíták rokonai, illetve maguk is szkíták. Országuk, bár a végtelen hómezőkön terül el, kellemes szubtrópusi éghajlatú, ahol örök tavasz uralkodik. A hüperboreoszok angyali szépségű emberek, akik csak gyümölcsön, vagy azok illatán élnek, s gyakorlatilag halhatatlanok: csak akkor lépnek ki testükből, ha már elfáradtak a leélt évmilliók terhe alatt. Ám ha ez megtörténik, akkor sem marad utánuk holttest: testük ugyanis a belőle távozó erők hatására fénnyé alakul.

A hüperboreoszok által őrzött láthatatlan kapun át állítólag még az ókorban is érkeztek Földünkre titokzatos idegenek. így például egy Abarisz nevű, fehér ruhás, világos bőrű férfi, aki egy, Apollón istentől kapott „repülő nyílvesszőn” közlekedett az égbolton és a különböző világok között. Döbbenetes képességei voltak: az emberek világában járványokat fékezett meg, földrengések idejét jósolta meg teljes pontossággal, viharokat csendesített le és uralni tudta a tenger hullámait...

A magyarság múlt-kutatása kapcsán talán az sem lényegtelen, hogy a történetírók - így Hérodotosz - szerint Abarisz szkíta, illetve a szkíták őse volt. Mások, így Pomponius Méla vagy az idősebb Plinius - azt írják: a szkíta nép maga is e csillagkapuk egyikén át érkezett a Földre, illetve az ők őrizték a legtöbb ilyen helyet. Ezek után különösen elgondolkodtató, amit egy másik forrás (a szír Efraimnak tulajdonított Sertno define extremo) állít: hogy tudniillik egy ilyen rejtett kapun keresztül zúdultak a világra Attila és hunjai is!-

Az istenek lángoló fái

Az istenek érkezéséről szóló történetek közül különösen fantasztikusak azok, melyekben az égi látogatók egy fából, vagy oszlopból lépnek elő. Ezekben a beszámolókban tehát a fa törzse a mágikus „csillagkapu”, mely összeköti a másik világokat a Földdel. Az égiek megjelenését pedig itt is félelmetes fény-és hanghatások kísérik: a fa, oszlop megrázkódik, dübörögni kezd, felizzik - vagy akár egyenesen lángba borul!A mexikói mixték indiánok szent helye, Apoala-Achiutla például arról híres, hogy legendáik szerint itt léptek elő a lángoló fákból dinasztiájuk alapítói, az
istenek. Beszélnek egy titokzatos „lángvárosról" is, mely az őserdőben elrejtve található, s melynek neve - Nuundecu - „az égés helyé”-t jelenti.
De fából, illetve egy palota tartóoszlopából lépett elő az indiai hagyományban Visnu isten rettentő megtestesülése, Naraszimha, az„Oroszlánember” is. Megjelenését szintén mennydörgés, ragyogás és felcsapó lángok kísérték. Nem csoda, ha sokan felteszik a kérdést: az ilyen lángoló, dübörgő fákban, oszlopokban, melyek isteneket hoztak el világunkba, talán Földre érkező űrjárművek leírását kell-e látnunk?


Időutazás a tündérdombban

Látjuk, hogy az istenek országába vezető átjárók kapcsolatban állnak bizonyos téridő-jelenségekkel. Az, hogy Gilgames az alagútból kilépve hirtelen drágakövet termő fák közt találja magát, vagy az, miszerint a Sambhalába tévedt utazó a Himalájából egy tengerparti városba kerül, mind azt bizonyítja: az átszállási pontok egyfajta teleport-kapuként működtek. Közelükben azonban nemcsak a tér, az idő is másképp működik. A görögök szerint a hüperboreoszok halhatatlanságát az okozza, hogy földjükön található az istenek országába nyíló „csillagkapu” Innen árad be a mi világunkba is az a ragyogó energia, mely a napfényhez hasonlít, ám mégis teljesen más természetű, mint az, amit fénynek nevezünk. E titokzatos erő ugyanis lelassítja az idő múlását, és az istenekéhez hasonló örökifjúsággal ajándékozza meg a benne rendszeresen „megfürdő” embereket is...

Ezért észlelnek néhány ilyen helyen ősidők óta megmagyarázhatatlan fényjelenségeket. Az írek például még nappal is babonás félelemmel haladnak el a tájból kiemelkedő zöld dombok mellett, mert úgy vélik, ezek álcázott átjárók, melyek a tündérek világába vezetnek. Meséikben a dombok éjjelente holdfényben úsznak, s ilyenkor különösen veszélyes a közelükbe menni - már ha nem akar valaki úgy pórul járni, mint az egyik legendában szereplő fiú.

Róla azt mesélik: nyúl vadászat közben a kiszemelt zsákmány eltűnt egy zöld domb oldalán lévő nyílásban. A fiú utána mászott, s egy sötét alagútban találta magát. Végigment rajta, s egy idegen országba jutott, ahol márványból voltak az utcák, s a házakat töménytelen drágakő díszítette. Hamarosan a királyi pár elé került, akik meghívták, lakomázzon velük. Vacsora után a fiú haza akart menni, mert - mint mondta - családja már biztosan aggódik érte. Miután elbúcsúzott a királytól és a királynétól, az alagúton végigmenve újra kibújt a dombból nyíló résen. Csakhogy alig ismert rá saját falujára: minden máshol volt, eltűntek az istenek dolmenjei, s helyükön csúcsos tetejű házak álltak, rajtuk kereszt alakú jellel. A döbbent fiú bement az egyikbe, hogy tanácsot kérjen, s ott egy öregember el is mondta neki: a család, melyet keres, 300 évvel ezelőtt élt ugyanebben a faluban, de már a sírjukat is rég benőtte a fű...

Hatujjú asszony a Napkapuból

Felmerül a kérdés: ezek szerint azok, akik egy-egy ilyen „szent helyen" örökre eltűnnek, valójában úgy járnak, mint ez a fiú? A múltba vagy a jövőbe kerülnek időutazóként, netán egy távoli helyre - talán egy másik bolygóra, csillagrendszerbe - teleportálódnak? Vagy lehet, hogy valamiféle köztes világ fogságába esnek, ahonnét soha többé nem tudnak kiszabadulni, így csak hologramszerű „lenyomatuk” bukkan fel ezután hol itt, hol ott?

Ez utóbbit állítja például egy Edgar Lucien Larkin nevű szerző azokról a furcsán hallgatag, fehér ruhás emberekről, akik állítólag az USA-beli Mount Shasta-hegy melletti falvakban szoktak néha megjelenni, hogy - Larkin szerint - „vegyi anyagokat vásároljanak a vegyeskereskedésben.” Larkin felteszi a kérdést: kísérleteikhez van szükségük a vegyszerekre? Netán űrhajójuk, vagy más, a hegy alatt rejtegetett járművük üzemanyagához? Nem tudni, ám 1932-ben Edward Lanser újságíró a május 5-i Los Angeles Times Star-ban beszámolt róla: Portlandból hazafelé jövet, amikor kinézett a vonat ablakán, a Mount Shasta oldalában vörös és zöld fények villódzását látta... Fényjelenségeket, sőt, az égen lebegő ismeretlen objektumokat, UFO-kat Angliában is gyakran látni átszállási pontok - így például megalitok - közelében. Ilyen jelenségekről a Stonehenge és a Rollright-kövek környékén is beszámoltak. A walesi legendakörben különösen sok történet szól arról, miként tűntek el az emberek egy-egy dolmen, kőkör közelében a látható világból, azért, hogy rövidebb-hosszabb időre valamelyik túlvilági tündérkirályságba kerüljenek.

De hasonlót mesélnek a tiahuanaco-i (Peru) Napkapuról. Állítólag itt ősidők óta figyeltek meg megmagyarázhatatlan fényeket, illetve a kapu közelében éjjel elhaladó emberek, állatok eltűnését. S hogy miért? Az inka legendák válasza erre: azért, mert itt, a kapun át lépett Peru földjére sok ezer évvel ezelőtt egy, a csillagok közül érkezett istennő, Oriana. Az asszony földi szemmel is gyönyörű volt, noha kezén és lábán hat-hat ujjal rendelkezett.

Oriana megalapította az Inka Királyságot, majd gyermekeknek adott életet, akik a királyi dinasztia ősei lettek. Küldetését befejezve elbúcsúzott népétől, majd az egyik ünnepen, mint mesélik „átlépett a Kapun”, és eltűnt. Soha többé senki sem látta az emberek között...-
 
Amaru muru elveszett kulcsa

A perui Amaru Muru napkapujához egy hihetetlen legenda fűződik: itt lépett Földünkre Amaru Muru, egy, az ősidőkben az emberek közé érkezett égi tanító-mester és kísérete. És, ha ez még nem volna elég, e kapu azóta is megmagyarázhatatlan jelenségeket „produkál”, minek következtében a helybeliek a mai napig nagy
ívben elkerülik... így például gyakran látni a kőépítmény felett átlebegő kék, narancssárga és egyéb színű gömböket, illetve fényben úszó emberalakokat. Vajon ezek azt jelentenék, hogy a kapun át egy másik dimenzióba lehet látni? Vagy egykori események képeit vetíti vissza a kapu? Nem tudhatjuk, ám a világsajtót bejárta az amerikai turista, Jerry Hills esete, akinek 1998-ban a kapun átlépve döbbenetes élményei voltak. Egy másik világban találta magát, ráadásul amikor nagy nehezen visszatért a szállodába, azt hitte, órákon, napokon át volt távol - holott csak pár percre veszett nyoma A helybeliek szerint noha a kapu tehát ma is aktív, igazi rendeltetése szerint csak akkor tudna működni, ha előkerülne a hozzá való „kulcs”: egy lapos, tenyérnyi aranykorong. Csakhogy ez állítólag még a mitikus földrész, Mu elsüllyedése idején elveszett: senki sem tudja, létezik-e, és ha igen, hol. Amaru Muru dimenziókapuját pedig ez nyitná, s aki ezt megszerzi, annak tér és idő többé nem jelenthet akadályt, sőt: beléphet a halhatatlan istenek közé...


Idegenek töltőállomásai


Ezek az önmagában is elképesztően izgalmas legendák, történetek egy sereg kérdést vetnek fel. Hiszen - ha komolyan vesszük őket - akkor ezek szerint léteznek Földünkön olyan helyek, melyeket érintve térben-időben távoli pontokra „repülhetünk”! Illetve, fordítva: e kapukon át más világokból, idegen égitestekről érkezhetnek hozzánk nem emberi létformák, azaz a mítoszok nyelvén: tündérek, szellemek, istenségek...

És továbbra is megoldatlan probléma: e csillagkapukat talán az ősidőkben bolygónkra látogató földönkívüliek hozták létre? Talán azért, hogy ezeken keresztül a pillanat törtrésze alatt tudjanak közlekedni? Netán e pontok eleve működő „teleport-kapuk” voltak, s az idegenek inkább csak használták, kihasználták ezeket... ? Tény, hogy ma már a tudósok is kezdik elismerni: Földünket egy láthatatlan erőháló burkolja be, melynek szövedéke egy rácsszerkezetre hasonlít. Ahol e háló vonalai metszik egymást, csomópontokat alkotva, ott különösen nagy energia szabadulhat fel - mely viszont görbítheti a teret és az időt. Ezek az úgynevezett Szent György-, illetve Ley-vonalak bolygónk aurájának láthatatlan energiapályái, metszéspontjaik pedig Földünk „csakrái". Talán nem véletlen, hogy az utóbbi évek kutatásai során kiderült: a nagy őskultúrák Egyiptomtól a majákig ide, e pontokra építették a legnagyobb, legszentebb központokat, templomvárosokat, piramisokat. Hiszen ezeket tartották csillagkapuknak, s egyben a Földre érkező istenek ürkikötőinek is, ahonnét az idegenek égi szekereik működéséhez energiát tudtak „tankolni”... Lehet, hogy e kapuk -akár temiészetes eredetűek, akár mesterségesen nyitották őket - az istenek távozása után is működtek még egy darabig? Némelyikük pedig akár a mai napig nyitva maradt?-Ha így volna, akkor érthető például azoknak a 800-as években a Kheopsz-piramisnál kincsre vadászó araboknak az esete, akik hirtelen elszédülve egy tengerparti város fehér kővel burkolt utcáin találták magukat... Véletlen volna, hogy ugyanilyen várost, utcákat írnak le a Sambhala-legendák Tibetben, és az ír népmesék is? Nem valószínű, hogy e történetek szerzői összebeszéltek, de az sem, hogy ugyanarról „fantáziáltak” volna.

Marad a - talán kissé hihetetlen - feltételezés: e csillagkapuk, álcázott túlvilági átjárók mindmind ugyanoda nyílnak! Talán az istenek hazájának egy-egy képét mutatják be filmszerűen, vagy akár el is repítik oda azt, aki beléjük botlik - legyen e célpont akár egy másik univerzumban, a múltban, a jövőben, vagy épp egy messzi-messzi bolygón...

forrás hihetetlen magazin