A katharok

A római egyháztörténet legsötétebb fejezetei között szerepel a katharok összeesküvésének vagy eretnekmozgalmának a története. Figyeljük meg, hogy többek között a házasság elutasítása, a test feltámadásának tagadása, vagy az Ószövetség istenének a Sátánnal való azonosítása milyen következményekkel járt a középkorban. (De semmiképpen se hasonlítsuk össze a mai korral – ha tudjuk!)

A katharok (vagy katarok) egy dél-franciaországi eretnek mozgalom volt egykoron, amelynek történelme a századi Franciaország egyik régiójába, nevezetesen Languedocba nyúlik vissza. Nevük, a tiszta jelentésű katharosz szóból ered, amely az elérendő lelki tisztaságukra és tökéletességükre tett utalás. Emellett a római katolikusok kissé cinikus módon a latin cattus, vagyis macska szóból eredeztetik a katharok nevét, utalván a boszorkányosságukra. Sőt mit több, a német Ketzer (eretnek) szó is erre vezethető vissza.

Szorosan idetartozik még az albigens elnevezés is, minthogy a katharokat ezzel a névvel is illették egyik dél-franciaországi központjuk nyomán. Így a katharok és az albigensek lényegében szinonimáknak tekinthetők. A kathar mozgalmak főként Észak-Olaszországban és Dél-Franciaországban tevékenykedtek.

Az első katharok már 1012 és 1020 között feltűntek Limoux vidékén, de sokukat kivégezték. Elsősorban Aquitania hercege, William biztosított számukra védelmet. Arrafelé a lakosság jó szellemi táptalajnak bizonyult a katharizmus számára.

A katharokat a ma fellelhető történelmi kútfők szerint Geoffroy du Breuil is említi az 1181-ben írt krónikáiban.

A kathar mozgalom központjának Toulouse-t és környékét tekintik a kutatók. Hittételeikről autentikus források csupán gyéren állnak rendelkezésünkre: a „Rituel cathare de Lyon” és a „Nouveau Testament en provençal” című írásaik. Ezenkívül magától értetődő módon az ellenségeik és a riválisaik számolnak be róluk, amely sorokat jobb, ha kritikus szemmel nézzük.

A katharok római egyházzal való viszonyát alapvetően az jellemzi, hogy elutasították az egyház szervezeti rendjét, a hierarchiát, a tekintélyelvűséget és az egyház bizonyos elemeiben profán, kicsapongó és léha életvitelét, amely tényen – paradox módon – éppen Róma háborodott fel a leginkább, ami akkoriban a korrupció melegágya volt, mint ahogyan a pápaság története azt számos alakalommal vissza is igazolja.

A katharok elvei többek között abban tértek el a katolikusokétól, hogy Jézust egy szellemnek tekintették, aki csak megjelenésében hasonlított az emberekre, de amúgy nem állt a gonosz anyagi világ fogságában. Ebből következett ama kathar tanításuk, miszerint az anyagi test mint olyan ideiglenes és illuzórikus, vagyis átmeneti. Erről a tézisről nem nehéz kitalálni, hogy nem nyerte el Róma tetszését, mivel az teljes egészében szembehelyezkedett a testben történő feltámadás keresztény ígéretével és az anyagi világ nyújtotta örömök élvezetével.

A katharok Róma számára kiosztott következő arculcsapása az volt, hogy szerintük az Ószövetség istene nem csupán a Démiurgosz (az anyagi világot teremtő isten), hanem egyenesen maga a Sátán volt.

Több se kellett a pápaságnak a kathar hittételeknél, III. Jenő szentatya már küldte is a békés térítő és visszatérítő delegációját 1147-ben Dél-Franciaországba, azonban minden próbálkozása ellenére nem sikerült teljesen kigyomlálni a katharok által ültetett eszmei magvakat.

Ami miatt a katharok népszerűsége nem kisebbedett, az a következőkben összegezhető: nem csak hitték, vallották, tanították, hanem a mindennapi életükben is alkalmazták az erkölcsi elveket, az erényeket és a szent tanításokat, ennélfogva a képmutatás vagy a köpönyegforgatás árnyéka sem vetülhetett mozgalmukra. Ezért hiúsultak meg rendre a pápai próbálkozások.

Ezek után III. Ince pápa már hathatósabb, de lényegesen alantasabb eszközökhöz folyamodott, amikor 1198-tól felfüggesztette a katharokkal szimpatizáló helybéli bíborosok hatalmát és egyszerűen kiközösítette az áttérő nemeseket.

Az időközben megalapított dominikánus rendnek sem sikerült feltartóztatnia a kathar eszmék terjedését. Kevesen tudják, hogy akkoriban valódi nyilvános viták zajlottak a katolikus és a kathar teológusok között. Az utolsóra 1204-ben, Carcassonne-ban került sor.

A katharokkal való leszámolás következő akciótervét 1207-ben a pápa úgy oldotta meg, hogy levélben szólította fel a francia nagyurakat és magát az uralkodót is arra, hogy minden erőszakos eszközt bevetve fojtsák el, illetve egyszer, s mindenkorra semmisítsék meg a birtokaikon tevékenykedő eretnek mozgalmat. A katolikus ideológiai, akarom mondani, „áldás”, az volt, hogy aki felszámolja az eretnekséget a területein, az megkapja a katharok egész földbirtokát és teljes vagyonát, továbbá eretneküldözésük felér egy, a Szentföldön teljesített katonai szolgálattal. Amúgy a másik alternatíva – a katharok megtűrése és békében hagyása – az egyház kiátkozását is maga után vonhatta.

Több se kellett a nagyuraknak, máris megindultak a megtorló hadjáratok a kereszténység pápájának felhatalmazása és felbujtása nyomán. A pápa ezzel keresztes hadjáratot hirdetett az albigensek ellen.

A katharok üldöztetése 1208-ban érte el legádázabb és legkegyetlenebb állomását, amely szó szerint a fizikai likvidálásukat tűzte ki célul. Történt ugyanis, hogy Pierre de Castelnau pápai legátust meggyilkolták, mire fel III. Ince pápa Szent Háborút hirdetett a kathar mozgalom megsemmisítésére. A pápa már szinte nem tudott mit ígérni motiváció gyanánt, így az adósságok kamatmentesség mellett védelmet ígért a világi bíróságokkal szemben mindazoknak, akik aktívan közreműködnek a vérengzésekben.

A történelemben ezt tekintik az első olyan háborúnak, amelyet a keresztények vívtak keresztények ellen a kereszt jegyében. Furcsa és kissé ironikus, hogy ez volt az egyetlen győztes keresztes hadjárat.

A korabeli pápaság erkölcsi nívójáról a következő kis történet is lerántja a leplet. 1209-ben megkérdezték a pápai legátust, Arnaud Amaury (Amalric) cisztercita szerzetest, hogy miképpen különböztessék meg az ostromlott Béziers város katolikusait a katharoktól.

A főapát a következő elhíresült kijelentést tette: „Caedite eos. Novit enim Dominus qui sunt eius”, magyarul „Öljétek meg mindet, Isten megismeri az övéit.”

(Idézet forrása: Wakefield, Walter L.: Heresy, Crusade and Inquisition in Southern France 1100-1250, London, 1974)

Akár igaz, akár nem ez az anekdota, hozzávetőlegesen 15 000 ember, magyarul a teljes lakosság meggyilkoltatott. A beszámolójában ugyanerről az eseményről a következőképpen tudósított az apát: „Sem kor, sem nem, sem rang nem mentett meg senkit”.

A katharok ellen folytatott, mészárlásokhoz hasonlítható, szentnek csúfolt háború 1229-ben ért véget, jóllehet az utolsó kathar erődöt 1255-ig tartották. A pápa a lefoglalt földeket szétosztotta hű emberei között, illetve a megalakuló inkvizíció tett arról, hogy a katharokból titkos társaság és föld alatti mozgalom váljék. Az utolsó Perfect (kathar szellemi vezető) a 14. század elején halt meg a hivatalos adatok értelmében.

Az okkult történelem azonban nem így szól. A titkos társaságok históriái között fellelhető olyan teória is, amely a meghökkentően hosszú ideig élő Christian Rosenkreutz-ról (1378–1484) azt tartja, hogy kathar volt, s eszmeiségét átültette az általa alapított Rózsakeresztes Mozgalomba. A rejtély a mai napig kiderítetlen.

Mindenesetre, a kathar eszmék sokféle mozgalomra hatottak és sokakat megihlettek. Eklatáns példák voltak erre azok a náci vezetők, akik előszeretettel tanulmányozták a kathar okkultizmust, amely különösen a Szent Grál okán vált roppant népszerűvé köreikben. De mivel a katharok az Ószövetség istenét, Jehovát, gonosz istennek tartották, már csak ezért is felfigyelhettek rájuk a nemzetiszocialisták doktrínáik összeállításakor.